Félixblog

... mert az angyalkák nem élnek a földön...

Friss topikok

  • Balogha: Kedves ??? Annyit akartam csak irni, hogy nem vagytok egyedul. Tudom, hogy mit erzel, es nagyon s... (2010.10.28. 14:51) Néhány gondolattal gazdagabban
  • AndráS: Hiszem, hogy mindenkinek küldetése van ezen a Földön. Akiket az Isten szeret, azoknak különleges k... (2010.08.31. 11:57) Úton
  • Füredi 3.0: Szeretnénk, ha tudnád, hogy naponta itt vagyunk ezen a blogon. (2010.08.24. 00:21) Álom volt csupán?

Linkblog

Ma 1 éve

2011.08.05. 09:45 - Felixblog.hu

Elnézést kérek, hogy novemberben minden átmenet nélkül felhagytam a blog írásával.

Feleségem kérte, hogy ne ezen a csatornán keresztül osszam meg az érzéseimet, gondolataimat, ha már mindenképpen muszáj nekem erről beszélnem. Egyelőre nem találtam meg azokat az érveket, amivel meg tudom őt győzni, hogy folytathassam a gondolatözön megosztását itt, de keresem rendületlenül. Mert úgy érzem, van miről beszélnem, van mit megosztanom barátokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel.
Nagyon hosszú volt az elmúlt év, rengeteg belső munkával telt, és úgy érzem, nagyon sok dolgot a helyére tudtam tenni, így mindenképpen erősebb lettem ez alatt az idő alatt.

Aki ismer, tudja mi módon tud velem kapcsolatba lépni. Mindig nyitott vagyok egy beszélgetésre.

Megoldani a megoldhatatlant

2010.11.04. 12:10 - Felixblog.hu

Elsőre megint önzőnek tűnhet a mai írásom. De igazából talán mégsem az.
Önző, hiszen nem direktben a Félixről szól, nem az ő személye, nem az ő egyénisége inspirálta gondolatokat fogok lejegyezni.
De mégsem az, hiszen ugyan rólunk, rólam szól majd, de Félix elvesztése okán fogalmazódtak meg bennem az alábbiak.

Sokan személyesen is ismertek, akik olvassák ezt a blogot. Tudjátok, hogy milyen agyalós, rágódós, sokszor okoskodó vagyok.
Igen, ilyen vagyok. Folyamatosan jár az agyam, folyamatosan értékelem, analizálom a történéseket, melyeket aztán előrevetítve vizionálom a jövő lehetséges dolgait. Tudom, ez talán nem egyedi, de hogy ez milyen mértékű nálam, arra hadd mutassak be néhány példát!
Már felső tagozatos iskolásként tele voltak széljegyzetekkel a tankönyveim, amiben lejegyeztem, hogy egy adott bekezdést mennyi idő alatt tanultam meg, és ezt a „tempót” kivetítve az aznapi tananyagra megbecsültem, hogy mennyi idő alatt fogok végezni a tanulással. Aztán bármilyen ház körüli kétkezi munka közben is, legyen az fűnyírás, mázolás vagy a kutyák megetetése, igyekszem megtalálni az ideális folyamatot az adott munkára, és azt kellő számosságban újra és újra végrehajtva a lehető leghatékonyabb módon elvégezni az adott feladatot.
Persze tudom, hogy „modellek” nevetségesen gyermekiek, mégiscsak jól mutatja, hogy miként élem most is az életem: minden egyes feladathoz fejben is társítok feladatot, ha nincs ilyen, akkor kreálok valamit, hogy lefoglaljam az agyam.
Épp ezért nem szoktam megijedni semmilyen új szituációtól, megoldandó feladattól, legyen az bármennyire is ismeretlen számomra.
Igyekszem alaposan felmérni az adott helyzetet, a lehetséges megoldásokat, azok előnyeit, hátrányait, majd az összegyűjtött információk alapján hozni egy döntést, amit aztán igyekszem konzekvensen végrehajtani. Persze ez korántsem ennyire tiszta és egyértelmű dolog, ahogy ezt leírtam, rengeteg emóció, egyéni gyarlóság torzítja a teljes képet, nehezíti a döntés meghozatalát, és persze még csak tévedhetetlen sem vagyok.
Erre remek példa a fogorvos. Valamiért sosem éreztem kényelemben magam a fogorvosi székben. Rossz fogaim vannak, alaposan megszenvedtem velük gyerekkoromban, aztán volt, amit biciklivel elesve törtem le, szóval elkerülhetetlen, hogy időről időre felkeressem a fogorvosom. Gyomrom gombócban, ami persze lehet csak egy fakszni, amit akár ki is nőhetnék már végre, de nem teszem. Így hát előre menekülök: mindent meg akarok tudni a tervezett beavatkozásról. Kérdezek okosat, kérdezek marhaságot (az orvos szempontjából nyilván mindegyik a „felesleges” jelzővel illethető leginkább), beszéltetem az orvost, igyekszem elveszni a technikai kérdésekben. Vagyis valamelyest enyhítem a félelmem.
De nem csak muszájból kerülök néha nehéz helyzetben, sokszor magam is felvállalok olyan küzdelmet, amik hallatán mások józanul egyszerűen továbblépnek. Ebbéli elhivatottságaim részben talán a túlzott igazságérzetemből, részben talán túlzott forrófejűségemből adódnak.
Persze tisztában vagyok vele, hogy hiába az előrelátás érdekében alapos háttérmunka, gyakran kudarcok is érnek, de ezeket lehet és tudom tompítani azzal, ha időben felmérve az esélyeket visszavonulót fújok, így kvázi sikerként élem meg azt is, hogy képes voltam időben meghátrálni.
Ennyi elővezetés után rátérek a lényegre, a valós mondanivalómra.
Augusztus 5-én este sok minden megváltozott, sok szempontból írtam már erről. A leírtakon túl szembesültem egy olyan feladattal, problémával, amit az eddigiek alapján képtelen vagyok megoldani. És itt most bármennyire is szentségtörőnek és önzőnek tűnhet elsőre, nem Félix elvesztése a megoldhatatlan probléma, hiszen nyilvánvaló, hogy őt semmi nem hozhatja vissza, neki senki nem adhatja meg azt a jó érzést, hogy élvezi a földi élet örömeit.
A megoldhatatlannak tűnő nehézség Félix elvesztésének a feldolgozása. Az, hogy az ő elmenetele után ismét ráleljünk, ráleljek az élet szépségére, értelmére, az erőt adó büszkeségre, miközben Félix életének és elmenetelének értelmét is megtaláljam és képességeimnek függvényében még rá is erősítsek erre.
Ez a mostani helyzet nem analizálható a korábban megszokott módon, nem lehet egzakt tényekre szétbontani. És a lehetséges megoldások sem érhetők utol sem könyvekben, sem hasonlót átélt vagy csak kellően empatikus és bölcs emberekkel beszélgetve.
Az eltelt 3 hónap során egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy ez talán egy olyan megoldandó feladat, amit képtelen leszek valaha is megoldani. Szándékomban áll még 40-50 évnyi földi létet megélni, vélhetően bölcsebb és higgadtabb leszek ezidő alatt, és ehhez viszonyítva nyilván szempillantásnyi az elmúlt 3 hónap, de lassan muszáj megbarátkoznom a gondolattal: Félix elvesztése egyúttal lerombolta a problémák megoldhatóságába vetett általános hitem. És rádöbbentett, hogy mennyivel, de mennyivel összetettebb nehézségek is sújthatják az ember életét. Egyúttal ismételten aláhúzta a tényt, amit sosem tagadtunk, sohasem próbáltunk másként megélni, máshogy beállítani: igazi nehézség nem volt még az életünkben.
Tudom, ez valamelyest megint önző megközelítés. Igyekszem is tisztázni: jelentőségében, súlyában, az emiatt érzett fájdalom és vigasztalhatatlanság mértékében semmi, de semmi nem is mérhető össze Félix elvesztésével. Ahogy már írtam korábban, semmi, még – valljuk be őszintén – a mindenki által legértékesebbnek, legtöbbre tartott saját élete, így rám vonatkoztatva a saját életemet sem érzem méltó cserealapnak az ő életéért.
De másfelől a magunk túlélése, illetve az a tény, hogy Félix élete és elmenetele is ebben nyerhet értelmet, kötelez arra, hogy szembesüljek a feladattal, és e szembesülés során körvonalazódtak ki bennem a fent leírtak.
Tudom, talán megint túlbeszéltem a dolgot. Vagy mégsem.
De ilyen vagyok. Gondolatok támadnak bennem, muszáj hagynom őket kiforrni, és muszáj a realizált, a képességeim függvényében valamennyire kiismert nehézségekre valamilyen választ találnom. Ez most egy új, számomra eddig ismeretlen nehézség, amivel így tudok ismerkedni, talán majd így tudom kezelni.

Születésnapon túl

2010.10.31. 19:25 - Felixblog.hu

Címkék: születésnap kert temető elengedés megnyugvás istentisztelet

Pénteken voltunk a temetőkben. Ugyan szerencsésen alakult az idei Mindenszentek-Halottak napja, hogy tulajdonképpen 4 napra húzódik el, de mi már kimentünk pénteken délben. Voltunk vidéken is. Mindenhol inkább még az ünnepi előkészületek zajlottak, de nekünk idén ennél többre nem volt erőnk.

Tegnap volt Félix születésnapja.
Volt nagy családi sokadalom, de más apropóból, így véletlen, hogy épp tegnapra alakult így. Vagy tán mégsem volt véletlen. Talán nem akartak bennünket egyedül hagyni?
Egyébként nem hoz lázba bennünket különösebben egy születésnap, megünnepeljük a megünneplendőt, de nem misztifikáljuk túlságosan. A sajátommal is talán csak apám másnapi halála évfordulója miatt vagyok szentimentálisabb. Illetve Félix tavalyi születésnapja a kétnapos kórház miatt volt nehezebb, de erről már írtam.
Ahogy arról is, hogy nagyon féltem, miként fogjuk megélni Félix 3. születésnapját, de ahogy közeledett a nap, egyre inkább nyugodtam meg. Megnyugodtam, mert hiszen eddig is minden nap róla szólt, addig is, amíg velünk lehetett, de azóta is így van ez. Ez a nap sem szólhatott őróla még jobban, mint a többi. A családi sürgés-forgás meg azért kitöltötte az üres perceket is.
Azért este apósommal kimentünk a temetőbe. Jó volt beszélgetni. Nem csak a Félixre emlékeztünk, más dolgokról is jó volt szót váltani.

Ma volt halottak napi istentisztelet a templomunkban, kaptunk rá névre szóló meghívót, de nem mentünk el. Nem tudtunk. Vacilláltunk ezen sokat. Tudjuk hogy illene viszonoznunk a Félixért és értünk imádkozóknak, hogy érezzük az erejüket, hálásak vagyunk a támogatásukért, de nem tudtuk rávenni magunkat. Még nem.

Ehelyett a kertben dolgoztunk egész délután.
Összeszedtük a faleveleket, elkezdtünk elpakolni a télre. Félix hintáját leszereltük a platánfáról, csúszdáját behoztuk a homokozó mellől. Holnap feltesszük őket a padlásra.
Édes Istenem, mennyire élvezné ő is ezeket a munkálatokat! És már 3 éves lenne!

Most sem tudom eldönteni, hogy igazából őt sajnálom-e jobban, hogy nem élvezheti velünk ezeket, illetve a földi élet sokszínűségét, örömeit, vagy magunkat, hogy nem élvezhetjük az ő társaságát, báját, kedvességét.
Nem is lényeges persze, mi okból fáj jobban a hiánya, de hosszú idő után kezdem érezni/sejteni, miként hozhatja el az elengedése a megnyugvást. Kicsit talán engedjük is mostanában. Persze nem biztos, hogy jó vagy szabad ezt így kijelenteni, de az, hogy ilyen nyugalommal éltük meg ezt a hétvégét, valamilyen szinten mégiscsak a megnyugvás közeledtét jelzi. Persze sehol nincs ez a megnyugvás a nyárközepi boldogsághoz, de talán kezdem felfogni, kezdek beletörődni, hogy mostantól nem szabad semmit sem ahhoz viszonyítani. Ez a belátás persze nem a bölcsességből ered, hanem nyilván a túlélési ösztönből.

Néhány gondolattal gazdagabban

2010.10.26. 08:36 - Felixblog.hu

Véletlen és szándékos találkozásoknak köszönhetően ismét beszélgettem néhány emberrel, akivel eddig még nem. Szívélyes kapcsolatot ápoltunk eddig is, de nem volt apropó, ami miatt mélyebb beszélgetésbe kezdjünk. Félix kapcsán most megtettük, és ismételten csodálattal adózom az emberi elme, az emberi szív ereje és nagyszerűsége előtt.
Tudom, ez így már-már giccses, de tényleg nagyon jó beszélgetéseken vagyok túl, amik nagyon sokat jelentenek nekem. Újfajta látásmódokkal gazdagodtam, amikért már önmagukban is hálás vagyok, hiszen az ezeken való agyalás is legalább leköt, eltereli valamelyest a figyelmem.
Egyik gondolat, ami megragadt bennem, és dolgoztat azóta is, hogy a kritikus időszakok vélhetően a jövőbe és az önmagamba vetett hit gyengülésével, a múltba meneküléssel magyarázhatók, amik épp a megváltoztathatatlanságuk végett semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy kapaszkodót jelentsenek.
A másik gondolatmenet némileg a buddhista filozófiával kapcsolatos. Talán segít elfogadni a helyzetet, ha elfogadom vagy legalábbis nem utasítom el csipőből azt a nézetet, hogy Félix sorsa előre elrendeltetett volt, ennyi volt az ő dolga ebben az életben, ebben a szereposztásban. Feleségemnek említve ez utóbbi szemléletet, elárulta hogy már neki is többen mondták ezt az ő barátai, ismerősei közül. Érdekes és tanulságos, hogy erről eddig nem esett szó közöttünk. Többet, még többet kéne beszélgetnünk. Persze nem könnyű úgy belekezdeni, hogy nem a sebek feltépése, az önmarcangolás  legyen az első hatás, különösen hogy tényleg nem ezt várja tőlem.
A buddhista filozófia kapcsán megjegyezni kívánom, hogy természetesen nem fogom lecserélni a keresztény hitemet a buddhistára, részben a hagyománytisztelet, de főleg a bennem meg nem lévő, de hitváltáshoz elengedhetetlen teljes nyitottság okán. Ugyanakkor segíthet a teher cipelésében, hogy nem azonnal és egyedül akarok mindent feldolgozni, hanem kicsit „ámítva” magam keresek objektív vigaszt a történésekben, valamelyest talán tompítva a tragédiát. Feleségemnek említve ez utóbbi szemléletet, elárulta hogy már neki is többen mondták ezt az ő barátai, ismerősei közül.

Aztán ismét szembesültem már-már önmagát exkuzáló ismerőssel, baráttal, aki a találkozáskor nem győzte elmondani, hogy akart ám keresni, sokat gondolnak ránk, de valahogy mégsem vette a bátorságot, mert nem tudta, hogy jó-e, ha keres.
Ha bárkiben felmerül a kétely: igen, nagyon jólesik, ha keres valaki, érdeklődik utánunk, tudni akar a hogylétünk felől. Nem kell tőlünk félni, nem mindig meg át sírásba, ha Félixről beszélünk, sőt. Minden baráti gesztus erőt ad, figyelmet elterel.

Ugyanakkor 1 hete eljutottam odáig, hogy egy zárt levelezőlistán segítséget kértem. Olyan szakembert kerestem, akitől egyénileg vagy a feleségemmel közösen segítséget kaphatunk a tragédiánk feldolgozásában. Sok embertől kaptunk rövid idő alatt neveket, telefonszámokat, amikért szintén hálásak vagyunk.
Viszont épp a fentiek miatt sem bizonyos, hogy gyorsan meg is fogom keresni valamelyiket. Megint érzem magamban, magunkban az erőt, hogy megküzdjünk a valósággal, ugyanakkor tudom azt is, hogy a megnyugvás, a jövőbeli boldogságunk egyetlen dolgon múlik: sikerül-e betöltenünk az űrt egy új babával.
Tudom, testileg-lelkileg alkalmasak vagyunk a feladatra, tulajdonképpen minél hamarabb megfogantatik, annál hamarabb látunk magunk előtt egy jövőbeni célt, ami éltet és erőt ad. Másfelől viszont óvatosnak kell lennünk, nem szerencsés „mindent egy lapra feltenni”. Ezért is volna jobb, ha őtőle függetlenül is találnák
módot, módszert, alkalmat Félix tragédiájának feldolgozására.

Minden nap nagyon hiányzik azóta is. Napjában többször mostanában is ránk tőr a sírás. Hiába telt el már majdnem 3 hónap. Sőt, most már az is nyomasztólag hat, hogy a közelmúlt kapcsán is már az őrá való emlékezés jut az eszünkbe, míg néhány hétig még élénken éltek bennünk az utolsó együtt töltött hetek.Most meg már a gyászunknak is van múltideje.
Pár napja vásárolni voltunk, és a sok egyforma ruházati bolt közül éppen abba mentünk el, amihez talán az utolsó közös vásárlás kötődik, július utolsó napjaiban járhattunk ott, és amíg a feleségem nézelődött, Félix a próbafülkéknél játszott, nézelődött. 2 srác volt még ott, az egyik azt hiszem pulóvert próbált, Félix megállt, nézte. Tanakodtak, gondoltam igazán jófej apuka leszek, megkérdeztem Félixet, hogy tetszik-e neki a pulóver arra számítva, hogy ahogy általában pozitívan reagál ilyenkor, most is tetszeni fog neki, de ő közölte, hogy nem. Persze mindezt magam előtt láttam, újból átéltem, amikor álltam a próbafülkék mellett, és eleredtek a könnyeim.
Minap kezembe akadt a nyáreleji óvodai szülői értekezleten kiosztott házirend, tele a feleségem hasznos jegyzeteivel. Mit kell vinni, mikor kell menni, mi legyen a beszoktatás ideje alatt, stb. Édes Istenem, mennyire vártuk már az óvodát. Persze Félix annyira még nem, hiszen 3 hónap volt még addig, de a szülői büszkeség nagyon feszített bennünket, hogy a mi kis Félixünk már óvodába fog menni. Nagyon kedves óvónéniket ismertünk meg, biztos vagyok, hogy nagyon jó kezekbe került volna a Félix.

A szülői büszkeséget növelte bennünk, mikor feleségemmel felidéztük a korábbi karácsonyokat. Félix és Márton is egy dolgot egyformán élvezett: a kibontott csomagolópapírokat. Visszatérő családi jópofa megjegyzés, hogy „legközelebb nem is kell neki más, mint sok-sok összegyűrt csomagolópapír”.
Tudom, ez sem egyedi, minden gyerek imád a nálánál gyakran nagyobb szemétkupaccal játszani. Ugyanakkor mindig jó érzéssel töltött el bennünket, hogy Márton bárminek tudott örülni. Soha nem volt elvárása, soha nem látszott csalódottnak, sőt a talán legmeghatóbb apa-fia emlékem épp egy váratlan karácsonyi ajándéknak köszönhető: úgy 10 éves korában számítógépet kapott karácsonyra. Láttam a szemén a zavartságot, hogy hogyan kerül be a szobájába a számítógép egy vadonatúj íróasztalra, mikor az imént még kint volt a nappaliban. Aztán ahogy a „Boldog Karácsonyt, Márton!” felirat végigúszott a képernyőn, jött neki a felismerés, hogy ő kapta azt a gépet. Soha nem mondta, hogy számítógépet szeretne, mégis látszott rajta, hogy élete akkori legnagyobb vágya vált valóra.
Félix sem volt más. Persze az ő korában a gyerekek még tényleg nincsenek megfertőzve a fogyasztói társadalom tárgyiasult elvásáraival, de soha nem hisztizett egy játékboltban, mikor valamilyen okból betértünk egybe. És tudott örülni egy kesztyűnek, egy új cuminak („Papa hozta. Jégi keke juta. Szézi kijágta.” – független attól, hogy akár együtt vették a feleségemmel, másnap már úgy mesélte a nagyszülőknek, hogy „papa hozta”), egy új könyvnek, és persze az új játékoknak is. De leginkább nekünk, a velünk való találkozásnak. Mártonnak, mikor hazaért Pestről. Mamának, mikor hazajött a tanításból. Nekem, mikor szombaton végre mellettem ébredhetett. Mammamának, Bappapának, Famunak mikor elmentünk hozzájuk vagy eljöttek hozzánk.
Irigylésre méltó a gyerekek értékítélete, hogy az igazán fontos dolgokat becsülik nagyra, az jelenti nekik a legnagyobb örömet. Ezért is fájó, hogy – bár tudom, hogy semmit nem tehettünk volna jobban – de aznap este nem tudtunk segíteni neki. Pedig egy szülőnek nincs főbb feladata, minthogy megóvja a gyermekét minden rossztól. Meg hogy megadjon neki minden tőle telhetőt: vagyis a szeretetet, gondoskodást, figyelmet. Az utóbbiakra pedig igazán büszkék lehetünk.

 

Apósomék a hétvégén sokadjára szedték össze a lehullott faleveleket a kertjükben.
Tegnap este ott voltunk náluk, és mesélik, hogy a munka végeztével az egyik diófa alatt megtalálták a Félix egy karkötőjét. Fából, csontból készült filléres karkötői voltak, amiket rendszeresen elhagyott itt-ott. Az egyiket pl. a tévé mögött találtuk meg augusztus végén. Amelyik megvolt, azt a Márton hordja azóta, persze némileg kibővítve. És most előkerült egy harmadik is.
Mostantól ez is életünk legcsodálatosabb 3 esztendejének mementójaként szolgál, ahogy minden, korábban teljesen hétköznapinak tekintett használati tárgya, játéka, ruhája is mementóvá merevedett azon az augusztusi estén.

Kis megnyugvás

2010.10.20. 01:10 - Felixblog.hu

Címkék: csecsemő fejlődés csoda újraélesztés kritikus születés légzés jó döntés önkritikus

Sokszor elgondolkodtam már a születés csodáján.
Most nem is annyira a Teremtés csodájára gondolok, hanem a Természetére, hogy minimális „alapanyagból” 9 hónap alatt mennyire összetett fiziológiai-kémiai, önálló működésre képes „gépezet” jön létre. Nyilvánvaló, hogy emberfeletti dolog vezérli ezt, hiszem mi, emberek még nagyon profi csapatba szerveződve is képtelenek vagyunk ennél jóval egyszerűbb projektet is tető alá hozni.

Aztán a születéssel persze nem áll meg a fizikai, testi fejlődés, az ember szülőként is csak kapkodja a fejét, hogy tucatnyi hónap leforgása alatt egy magatehetetlen újszülött előbb egy fejét megtartani, majd azt megemelni képes csecsemővé fejlődik, aki aztán lassan megtanul ide-oda fordulni, majd az egyensúlyozás képességét magáévá téve megülni két kicsi ülőgumón, majd lassan feláll, és már tényleg – szó szerint – csak néhány lépés választja el az önálló járástól.
Emellett ezen idő alatt a születéskori lényegében kapcsolatmentes létből szemkontaktuson, grimaszoláson, gügyögésen keresztül eljutunk az első szándékos és ismétlődő hangsorokig, amik jó eséllyel hasonlítanak a jelentésükhöz. Mindeközben a szeretteik láttán felragyog a szemük, esetleg egy mosoly jelenik meg a szemük sarkában, később a szájuk szegletében is.
Később persze mindezek még kifinomultabbá válnak, mind a fizikai, mind a mentális fejlődés által, melyek tempója, dinamizmusa egészen elképesztő, semmi máshoz nem hasonlítható.
Ha az embernek nem kellene az ideje egy kisebb-nagyobb hányadát munkával töltenie, és megtehetné, hogy a nap 24 órájában a gyermekét figyelje, alaposan tanulmányozva és fejben rögzítve annak minden cselekedetét, fejlődése minden pillanatát, szerintem akkor sem lehetne betelni ezzel a Csodával.

És ez az a Csoda, amit lassan két és fél hónapja elvettek tőlünk.
És ez az a Csoda, amit soha semmi más nem fog nekünk visszaadni, soha semmi más nem fog kárpótolni. A figyelmünket elterelni erről a veszteségről, a figyelmünket lekötni is legfeljebb egy másik hasonló Csoda lesz képes.
Mindent megteszünk ennek érdekében. Mondhatnám, hogy imádkozunk emiatt a Jóistenhez, de korábban is csak azért imádkoztunk, hogy Félix és Márton egészségesek legyenek. Szóval hiszünk, bízunk, de azért akarunk is nagyon.

Vannak, akik féltenek bennünket.
Féltenek, mert a mai napig nem derült ki, és valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy pontosan mi történt Félixszel. Nem lehet tudni, hogy valamilyen örökletes hajlam (ugye hetedíziglen bármi örökölhető) vezetett a két rohamig, amelyek közül a második végzetesnek bizonyult, vagy valamilyen fejlődési rendellenesség áll mögöttük. És hogy ezek mennyire veszélyeztetik valamelyikünket, illetve milyen eséllyel alakul ki az új babánknál.
És persze arról sem szabad elfeledkezni, hogy nem vagyunk már húsz évesek.

Ahogy már írtam, sok jó dolog történt már velünk az életben.
De mindegyik jó dologban van egy közös: ahhoz, hogy az megtörténhessen velünk, szükséges volt, hogy előtte jó döntést hozzunk. Házasság, tanulmányok, munkahelyválasztás, költözés, gyerekvállalás. Mind-mind olyan dolgok, amikre a mai napig büszkék vagyunk, hogy akkor és úgy hoztunk egy döntést, miután mérlegeltük a lehetőségeinket. Persze egy szóval nem állítom, hogy mindig a legjobb döntést hoztuk, és hogy időközben nem sétáltunk el jobb lehetőségek mellett úgy, hogy észre sem vettük őket.
Ugyanakkor, mivel kellően kritikus és nyitott szemmel éljük az életünket, így bizonyos vagyok afelől, hogy olyan nagyon sok ki nem használt lehetőség nem volt az életünkben.
Kritikus szemmel járjuk életünk útját, mert mindig jobbat akarunk. Ez visz minket előre, és ez viszi a világ dolgait is előre. Persze lehet a semmiből nagyot álmodni, de könnyebb és megalapozottabb a meglévőt kritikával szemlélni, és apránként jobbá tenni.
Persze ez a kritikus szemlélet sok nehézséget is okozott már, és nem csak személyes konfliktusokra gondolok feltétlenül. Sokszor önmagunkkal szemben is túlzottan kritikusak vagyunk. Máskor meg a szükséges mértékben sem, de ez így működik.

Ez a fajta kritikus/önkritikus szemlélet vezetett, amikor utánamentem annak, hogy azon a bizonyos estén egészen bizonyosan mindent megtettünk-e Félixért.
Kellett ehhez egy rádióműsor, illetve egy újságcikk is, de ezek is inkább csak katalizálták e kételyek megfogalmazását, mint indukálták volna. Feszengett bennem ez a kérdés, de nemigen találtam egy olyan pontot, ahonnan kezdve észérvek mentén át tudtam volna gondolni ezt.
A rádióműsor és az újságcikk hirtelen szívhalál esetében részben az újraélesztés azonnali megkezdéséről szólt. Minden egyes késlekedéssel töltött perc 8-10 %-kal csökkenti a túlélés esélyét. Másfelől utánaolvasva az újraélesztésnek tudtam meg azt, hogy csecsemőknél a hónaljban lehet legkönnyebben kitapintani a pulzust.
Ezek tudatában igyekeztem felidézni az aznapi történéseket, a mentőkkel folytatott telefonbeszélgetéseket. Különös tekintettel arra, hogy Félix újraélesztését a harmadik telefonhívás alapján, 5-6 perccel az eszméletvesztése után kezdtük meg a telefonos instrukciók alapján.

Azóta már beszéltem a mentőtiszttel, aki aznap kint volt nálunk. Elmondta, hogy őket egy eszméletét vesztett kisfiúhoz riasztották. Az eszméletvesztés feltételezi az alapvető életfunkciók, így a légzés és a keringés meglétét.
Egyébként nagyon jót beszélgettem a sráccal, nálunk valamivel fiatalabb, tíz évet meghaladó mentőtiszti gyakorlattal, így – ahogy ezt neki is elmondtam, elismeréssel szólva és megköszönve az akkor tanusított kimértségét, nyugalmát, ami ránk is némileg nyugtatólag hatott ­– egy pillanatig nem merült fel bennem, hogy valamit esetleg nem megfelelően csináltak volna. Elmondta azt is, hogy az újraélesztés tekintetében az orvostudomány jelenleg úgy gondolkodik, hogy mivel egy szakembernek is nagyon nehéz megállapítania egy eszméletét vesztett emberről, hogy van-e pulzusa, így a van légzés = van keringés, nincs légzés = nincs keringés elvét követve tanfolyamokon is úgy tanítják, hogy egy nem szakember csak a légzésre figyeljen, ne próbáljon pulzust keresni.
Visszatérve Félixre: nemigen tudtam hova tenni azt, hogy miért csak a harmadik telefonhívásnál kezdték el mondani, hogy miként tudjuk a Félixet újraéleszteni. Hosszas töprengés után megkértem a jelenleg is lezáratlan közigazgatási hatósági eljárást vezető rendőrnyomozót (ugye egyfelől előzmények nélküli halálesetkor alaposan kivizsgálják az eset körülményeit, különös tekintettel, hogy kisgyermekről, ráadásul otthon elhunyt kisgyermekről van szó, így az alapos vizsgálat nem csak jogilag, erkölcsileg is kötelessége egy felelős államnak, másfelől a laborok túlterheltsége és a mi ügyünk sajnálatos módon nem sürgető jellege okán azóta is várunk a vizsgálatkor levett minták részletes értékelésére), hogy amennyiben lehetséges, hallgassa vissza a mentőszolgálat és közöttem zajló telefonbeszélgetéseket.
Elmondtam, hogy nem emlékszem pontosan, miként zajlott, a kérdésekre igyekeztem pontosan válaszolni, de mégis hiányérzetem volt amiatt, hogy az első 2 telefonhívás után elköszöntünk egymástól, és nem kezdtük meg a reanimálást, az újraélesztést.
1 hét után beszéltünk, és megnyugvással töltött el, amikor arról tájékoztatott, hogy megkapta a felvételeket, és mindkét alkalommal megkérdezték, hogy van-e a Félixnek légzése, és mindkét alkalommal lényegében igen volt a válaszunk. A második telefonhívásnál ugyan egy „gyenge” jelző is elhangzott a feleségemtől, de nem voltunk, nem lehettünk tisztában azzal, hogy ezek nagy valószínűséggel – mint ahogy azt a kiérkező mentősöktől is megtudtuk – úgynevezett gaspoló légzések lehettek, amik nem tekinthetők normális életfunkcióknak. De még csak ez sem bizonyos.
Megnyugvással tölt el, hiszen továbbra is úgy érzem, könnyebb e tragédiát feldolgozni úgy, hogy közben nem hat nyomasztólag a megbocsátás terhe, nem valamelyikünk vagy egy harmadik személy hibája vezetett Félix elvesztéséhez. Különösen nehezen viseltem volna, ha netán a mentőszolgálat valamelyik munkatársának hiányosságára derít fényt a vizsgálat, hiszen nagyrabecsült munkájukat sokszor mostoha körülmények között végzik, naponta szembesülnek és kénytelenek feldolgozni emberi tragédiákat, jóérzésű ember nem kívánja őket további meghurcolásnak kitenni. Ugyanakkor számomra a reménybeli lelki megnyugvás érdekében nagyon fontos volt azt is tisztázni, hogy nem mi nem vettük kellően komolyan Félix állapotát, hanem a lejátszódó folyamatok is valamelyest megtévesztőek voltak.

Persze a kérdés azóta sem hagy nyugodni: miért nem mentem/mentünk el egy egészségügyi tanfolyamra Félix tavalyi ájulása óta?
Ennek több oka van.
1) Senki nem mondta, hogy erre szükség lehet. Úgy jöttünk el a kórházból tavaly, hogy van olyan, hogy egy kisebb-nagyobb gyermek, alkalmanként felnőtt 1-2 alkalommal elájul az életében, alapos kivizsgálás sem mutat ki semmit, ahogy a Félixnél sem. Elhittük, megnyugodtunk.
2) Nem olyan az emberi természet, hogy a lehető legrosszabbat vetíti előre, amikor objektív tények, vélemények nem valószínűsítik a legrosszabb megtörténtét. Pontosabban nemhogy nem valószínűsítik, nem is említik, mint lehetséges jövőbeli történés. Így is más szemmel néztünk a Félixre, ha lehet méginkább szemmel tartottuk, egyikünk (persze legtöbbet a feleségem) mindig mellette volt. Figyeltük, és soha semmilyen további rosszullétet nem tapasztaltunk nála, még pillanatnyit sem.

Ugyanakkor azt is elmondta már több szakember is, akivel azóta beszéltünk, hogy sajnos előfordul olyan is, hogy kórházban, netán műtőasztalon következik be valakinél hirtelen szívhalál, és a legnagyobb odafigyelés és azonnali segítségnyújtás ellenére sem sikerül őt visszahozni. Nyilvánvalóan egyelőre nem lehet Félixről mindezt 100 %-os bizonyossággal kijelenteni, de nagy valószínűséggel egy azonnal megkezdett újraélesztés és egy 1 percen belül kiérő mentő (utóbbi ugye fizikai lehetetlenség volna) sem tudott volna segíteni rajta.

Nem mondom, hogy most könnyebb, ugyanakkor felvetődhetett volna ez bennem néhány év elteltével is, ami – ismerve a nyughatatlan lelkemet – nagyon nehéz időszakot vetített volna előre, hiszen addigra már talán nincs is meg például a mentőszolgálat felvétele, talán még pontatlanabbul emlékeztem volna a történtekre. 

Miért tovább?

2010.10.15. 23:45 - Felixblog.hu

Címkék: jövő szeretet elengedni létezés gondoskodás vállalás nem feladni

Továbbra sem tudom, továbbra sem látom, merre visz a jövő. Nem tudom, miként és főleg miféle új harmóniát fogunk találni az életünkben. Félek, Félix elengedése nélkül ez nem fog menni.

Sokan mondták már, hogy tudnunk kell elengedni őt. Nem siettetve az elengedést, de érthetően és védhetően tudtunkra adták, hogy ez az egyetlen racionális jövőbeli lehetőségünk, amit ha meg tudunk lépni(?), át tudunk esni rajta(?), el tudjuk szenvedni(?), akkor van esély, hogy újból elkezdjük felépíteni azt, ami augusztus 5-én elemeire hullott.
Az a baj, hogy nem tudom, miből áll elengedni egy elveszített szerettet. Pláne egy hároméves gyereket, akinél az ember abban a tudatban éli meg a mindennapokat, hogy még szűk 2 évtizedig még ő gondoskodik róla, ő jelenti a gyermekének a biztos igazodási pontot, akitől szeretetet kaphat, ha szeretetre van szüksége, gondoskodást kaphat, ha gondoskodásra van szüksége, dorgálást, ha dorgálásra van szüksége, bíztatást, ha bíztatásra, de legfőképp kiszámíthatóságot, amire egy gyermek személyiségnek talán a leginkább szüksége van. Persze a szülő kap is viszont rengeteget a gyermekétől.
Ez az, amit augusztus elején elvettek tőlünk. Hogy szeretetet, gondoskodást, figyelmet, bíztatást, dorgálást, kiszámíthatóságot adhassunk Félixnek, egyengethessük az útját, és hogy élvezhessünk minden vele töltött pillanatot, élvezzük a kimutatott szeretetét, humorát, rohamos fejlődését és azt az erőt, amit ő ad nekünk a hétköznapok feladataihoz.
Itt kezdődik az értetlenségem. Egy szülő számára a gyermeke, így számunkra Félix létezésének lényege, hogy LÉTEZIK. Itt van velünk, feladatot, felelősséget ró ki ránk. Ehhez képest az hozhat megnyugvást, hogy elengedjük ezt? Hogy amolyan kompromisszumos megoldásként elfogadjuk, hogy ő már nem lehet velünk? Nekem ez még nem megy. Se felfogni, se elengedni.

Arról nem is beszélve, hogy ez amolyan feladás is lenne. Feladjuk a vállalásunk, feladjuk az álmunk. Márpedig mi nem szoktunk egykönnyen feladni dolgokat. Igyekszünk felmérni a lehetőségeket, számbavenni a pro és kontra érveket egy döntést előtt, de ha egy döntést meghozunk, azt tűzön-vízen keresztül igyekszünk végigvinni. Előfordul, hogy túlvállaljuk magunkat, vagy hogy tévedünk, de akkor sem az az első, hogy feladjuk. Ahogy a döntéshez is idő kell, úgy a döntés megváltoztatásához is időre van szükségünk.
Talán túl racionális, túl számító ez így, de az érzelmektől eltekintve (persze az érzelmi kötődés mindennél fontosabb, mindent felülíró egy szülő-gyermek kapcsolatban, kéretik nem félreérteni a gondolatmenetemet) Félix kapcsán is így érzünk. Született egy döntésünk, volt egy vállalásunk, aminek teljesítése a legjobb tudásunk szerint „folyamatban volt”, kedvező visszajelzéseket kaptunk kívülről-belülről, voltak jövőbeli terveink, elképzeléseink, de aztán a Jóisten közbeszólt.

Furcsa, és talán egy kissé a fentiek kiforgatásának tűnik, hogy eszerint az életkedvünk visszanyeréséhez le kell mondanunk arról, akitől az életünkhöz a legtöbb erőt, a legtöbb kedvet kaptuk. Persze értem, hogy Félixtől visszavonhatatlanul visszavette a Jóisten a földi lét örömét, és ha nem engedjük el őt, akkor előbb-utóbb talán minket is magával ránt. Nade miért akarnék maradni, ha nekünk leginkább ő jelentette az életet?

Zavaros az egész.
Egyre inkább úgy érzem, szükségem lenne külső segítségre. Persze talán a feleségemmel együtt kellene megkeresnünk egy szakembert, de a fenti gondolatmenetekkel talán sokkal inkább sokkolnám őt, minthogy segítsem a helyzet feldolgozásában.
De az is lehet, hogy ezek a kérdések azok, amikre leginkább az idő adja meg majd a választ. Nem is annyira konkrét választ, hanem az idő múltával háttérbe szorulnak a fenti kételyek. Nem megérteni, hanem megélni kell a jövőt.

Ezért tovább.

Kettősség

2010.10.12. 19:23 - Felixblog.hu

Címkék: elvárás emlék fájdalom büszkeség álmodozás carpe diem életöröm hangulatváltozás kimerítő

A mostani posztban fogom talán a legtöbb általánosságot mondani, de épp a mi fájdalommal teli, remélhetőleg nem gyakori helyzetünkből adódóan talán mégis új megvilágításba tudok helyezni néhány dolgot.

Mint már írtam, iszonyat nehéz időszakot élünk. Hiszen Félix elvesztése talán mostanában kezd tudatosulni bennünk, közeleg a születésnapja, ami nyilvánvalóan újból feltépi a lassan gyógyulónak hitt sebeket. Tetézi mindezt Félix emlékének „kopása”, illetve ennek tudatosodása. Az apró emlékekre, a mozgására, a gesztusaira, a hangjára gondolok, hogy mindezek nem részei a hétköznapjainknak.
Ugyanakkor, mivel mindig is pozitívan gondolkodó, élni szerető, az élet örömeit fontosnak tartó és kiélvezni vágyó emberek vagyunk, természetes módon azóta is keressük az életben a kisebb-nagyobb örömöket. Büszkék vagyunk a Márton (egyetemi és diákmunkahelyi) sikereire, örömmel tölt el bennünket, ha valami szépet alkotunk a ház körül vagy a házban (végre kész a kerti világítás, működik a kaputelefon, üzemel a kandalló), élvezzük a jó társaságban eltöltött délutánokat, estéket, élvezzük a jó beszélgetéseket, filmeket, könyveket, újságcikkeket, szeretünk jókat enni, szeretünk segíteni, szeretünk segítve lenni, ha látjuk, hogy a segítő öszinte örömmel teszi azt. Csupa-csupa olyan dolgok ezek, amiket Félixszel együtt is szerettünk élvezni, ugyanakkor a pillanat örömére az ő elvesztése sem vet igazán árnyékot. Remélem, nem vagyok félreérthető!
De itt jön az, hogy nagyon-nagyon kevés kell ahhoz, hogy a pillanatnyi örömből egy pillanat alatt a permanens elkeseredettség legyen úrrá rajtunk. Elég egy tárgy, egy fénykép, egy hang, egy mozdulat, egy felidézett emlék, egy – olykor akár erőltetettnek is hihető – párhuzam, ami Félixre tereli a gondolataink.
És meg kell mondjam, ez a szélsőséges hangulatvált
ozás is hasonlóan lélekölő, mint Félix elvesztésének a gondolata. Egész egyszerűen idegileg kimerítő, hogy pillanatokon belül egy kiegyensúlyozott, örömteli atmoszférából a valóság borzalmában találjuk magunkat. Talán észre sem veszi ezt a társaságunk, hiszen azonnal elkezdünk küzdeni a visszakapaszkodásért, és – mivel erősek vagyunk, mert erősnek kell lennünk – ez rendszerint sikerül is. Ugyanakkor nyilván ezért is halogatunk bizonyos másfajta konfrontációkat, küzdelmeket, mint pl. a munkahelykeresés.

Ahogy egyfelől belepusztulunk a tudatba, hogy Félixet többet nem tudjuk magunkhoz ölelni, nem tudjuk érezni a érintését, a pusziját, a szeretetét, másfelől vagyunk annyira önzők, hogy igenis elvárjuk a Jóistentől és önmagunktól, hogy valaha legyen még esélyünk boldognak lenni. És ezen elvárásnak szándékozunk eleget tenni, mikor akarjuk és tesszük is, hogy elmegyünk a barátainkkal beszélgetni, leülünk egy jónak igérkező film vagy egy kedvelt sorozat soron következő epizódja elé, beszélgetünk, nevetünk, álmokat, terveket szövögetünk. Visszafogottan, mértéktartással természetesen, de lassan megint tudunk álmodozni.

Tudom, hogy Félix is így akarná.
Ugyan nem adatott meg, hogy ismerjem őt, mint felnőtt, érett személyiség, de ha önmagunkból és Mártonból indulok ki, egészen bizonyos vagyok, hogy ilyenkor kicsit megnyugodva és büszkén néz le ránk. 

Testvérek

2010.10.11. 00:22 - Felixblog.hu

Címkék: szülő baba rajongás büszkeség márton nagyszülők

Írtam számtalanszor, folyamatosan Félix jár az eszünkben. Leginkább a mi, szülők nézőpontjából próbálom felfogni a tényt, megérteni az okot, feldolgozni a fájdalmat. Az elszalasztott lehetőségeket, a semmivé vált előttünk álló örömteli éveket tekintetében is magunkat látom meglopva. Persze tudom, hogy alapvetően Félixtől vették el a legtöbbet. Érzem, tudom, de ez megfoghatatlan.
Beszéltem már anyósomék skizofrén helyzetéről, hogy egyszerre síratják egyik unokájukat, miközben örvendeznek a másik születésének. Ahogy anyám is egyidejűleg érzi Félix hiányát, és köti le a betegsége, annak gyógykezelése, és eddigi, a vártnál hál’istennek elviselhetőbb, mellékhatásmentesebb volta.

Azonban egyvalaki kapcsán még nemigen gondoltam át mindezt. Mártonra gondolok, a nagyobbik, lassan 20 éves fiunkra.
Látom és írtam is, hogy küzd, de bezárkózva, eltemetkezve a napi dolgokba, az ő kétlaki (3 nap főiskola Pesten, 4 nap itthon, ebből 3 nap munkával – az ő választása és döntése szerint) életébe. Látjuk azt, hogy ügyesen viszi és rendezi a dolgait, büszkék vagyunk az érett gondolkodására, az önálló feladatmegoldásaira. Persze néha lehetne átgondoltabb, lehetne több tekintettel ránk is, lehetne kommunikatívabb, de tényleg őszintén merem mondani: senkinek se legyen kezelhetetlenebb, összeférhetetlenebb 20 éves gyereke!
Egy dolog azonban a napokban jutott csak az eszembe: Márton nem csak a most 3 éves testvérét, hanem a mindenkori 16 évvel fiatalabb öccsét veszítette el augusztus elején.

Írtam már többször: egészen különleges volt az ő kapcsolatuk. Márton zárkózott, emellett sokszor lázadóbbnak állította/állítja be magát, mint amennyire lázadó valójában, de ugye muszáj egy kamasznak fenntartani a látszatot.
Feleségem és én másképp kezeljük ezt. Ő közel tartja magához, igyekszik megértő lenni, érdeklődik, aggódik érte, és ezt nem is hallgatja el. Én igyekszem józan, ésszerű, korábbi tapasztalatokkal alátámasztott tanácsokkal ellátni őt, és igyekszem kicsit feszegetni a zárkózottságát, a helyből elutasítását meggyengíteni. Persze lehet, hogy ezzel éppen az ellenkező hatást érem el, de talán mégsem.
Márton is nagyon várta a Félix születését, őszinte érdeklődéssel kérdezett, látszott rajta a megilletődött öröm és büszkeség, amikor először a kezébe vehette. Félix természetesen azonnal elbűvölte. Később, ahogy Félix nőtt, egyre inkább volt tekinthető kistesvérnek, mint csecsemőnek, Márton is egyre többet időzött vele. És szépen alakulóban voltak az ő kis titkaik, összenézéseik, szófordulataik.

Tudom, mindig is tudtam, így is tartom helyesnek, hogy előbb-utóbb Márton ritkábban fog hazajönni, kéthetente, havonta, netán még ritkábban. Azonban biztos voltam benne, hogy Félix mindig egy komoly érv lesz a hazajövetel mellett, ha vacillálni kezd, hogy jöjjön-e vagy sem. Ahogy Félixnek is hatalmas öröm volt, ha Mártont viszontláthatta.
És aztán még előtte volt az óvoda, ahol majd lehet dicsekedni a bátyjával. Emlékszem, én is milyen büszke voltam, amikor a 13 évvel idősebb bátyám, féltestvérem időnként váratlanul betoppant hozzánk. Felültetett a nyakába, úgy mentünk be, mikor az udvaron talákoztunk.
Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ők nagyon-nagyon jó testvérek lettek volna a későbbiekben is. Talán Márton feltételezhetően lassan alakuló apaösztönét is kielégítette volna, bár pl. a pelenkacserét Márton mindvégig ügyesen bojkottálta. Persze nincs ezzel baj, csak húztuk vele nem keveset.
Szóval egészen bizonyos vagyok benne, hogy amilyen remek testvérek voltak ők 20, illetve 3 évesen, ugyanolyan figyelmes, gondodkodó, egymásért rajongó testvérek lettek volna 25, illetve 8, vagy 30, illetve 13, vagy 40, illetve 23 évesen, és sorolhatnám még.

Ezért is, Márton miatt is fontos, hogy legyen erőnk, egészségünk és a Jóisten akarata egy új babához! 

Idő ismét

2010.10.09. 01:00 - Felixblog.hu

Címkék: munka születésnap ünnep fél év távolodik

Telnek a napok, telnek a hetek, de a megbékélés nincs közelebb.

Még augusztus közepe táján írtam talán, hogy szeretnék fél évvel idősebb lenni. Mert akkorra már talán kialakulóban lesz egy új egyensúly az életünkben, addigra talán megerősödünk valamelyest, hogy elbírjuk a mindennapok legnagyobb terhét. Most is hiszek benne, hogy talán a tél elmúltával könnyebb lesz, de két hónap után még semmilyen előrelépést nem érzek.
Persze tisztában vagyok vele, hogy még nagyon kevés idő telt el. Tisztában vagyok vele, hogy talán a legnehezebb időszak előtt állunk, hiszen október végén lesz a Félix születésnapja, és nem tortát, játékot, mesekönyvet kap tőlünk ajándékba, hanem koszorút és mécsest. Ráadásul Márton névnapja és a 20. házassági évfordulónk is november elején lesz, ami az első családi ünnepet jelenti, amióta ő földi valójában már nincs velünk. Lehet, hogy félek ezektől az alkalmaktól. Persze nem félhetek, nem mutathatom a gyengeségemet, nekem kell az erősebbnek lennem, nekem erősnek kell lennem.
Pedig sokkal, de sokkal bizonytalanabbnak érzem magam, mint akár 2 hónapja. Nem tudom, talán fel sem fogtam hetekig, ami Félixszel történt. De most minden egyes nap kínkeservvel teli. Nagyon kevés elég most is, talán a korábbiaknál is kevesebb, hogy látszólag a semmiből előtörjön belőlem a sírás.
Ebben valószínűleg van szerepe annak, hogy úgy érzem, az idő egyre jobban eltávolít bennünket a Félixtől. Hiszen azóta már annyi, de annyi minden történt volna velünk. Annyi, de annyi közös emlékkel, boldog pillanattal, perccel lennénk már gazdagabbak! Ehhez képest egyre inkább tudatosul, hogy a Félix már csak emlék, már nem része a hétköznapok rutinjának. Tudatosul oly módon, hogy időnként már nem is ő, hanem egy vele kapcsolatos emlék felidézése jut eszembe, hiszen már annak is múltja van, már ahhoz is kötődnek emlékek, hogy emlékezünk őrá. A sírjára ültetett virágok erősödnek, a fogasán lógó ruhái, a polcán lévő játékai porosodnak, a tornacipőjének gumitalpa lassan sárgul. Minden arra figyelmeztet, hogy múlik, egyre csak múlik az idő, és vele egyre távolodik tőlünk a mi kis angyalkánk.

Feleségem sem tart sehol. Sőt.
Mikor órát ad az egyetemen, látszik a szemében a régi fény. Újra él, élteti hogy készülhet az órákra. Mikor érte megyek, látom a járásán a lendületet, az erőt, a magabiztosságot, ahogy felém tart. Jó ezt látni. Nagyon fontos ez, hogy van valami, ami ki tudja őt zökkenteni az emlékezésből, a viaskodásból.
Mégha kevés is a heti 12 óra 4 délutánra elosztva. Több elfoglaltságra, nagyobb lekötöttségre lenne szüksége.
Ahogy nekem is.

Jó volna munkába temetkezni. Tudok elhivatott lenni, napi 12-14 órát dolgozni a közös célok, a közös siker reményében. Persze ez sokszor a könnyebbik utat jelenti, hiszen hátrahagyom ezzel az otthoni feladatokat, lehet hivatkozási alap a fáradtságra, ebéd utáni alvásra ahelyett, hogy az ember nekiállna a ház körül tevékenykedni.
De most talán mégis ez segítene. Persze csak akkor, ha tudom, hogy a feleségem is megtalálja a maga barikádjait, amikkel távol tudja tartani az elméjétől és a szívétől a pusztító hitetlenkedést.

Nem tudom, mit hoz a jövő

2010.10.04. 16:41 - Felixblog.hu

Címkék: hazugság barát öngyilkos harag

Egy kellemetlen találkozással kezdődött a hétvége.

Péntek este ismét jártak nálunk azok, akikkel az elmúlt 4-5 évben a legtöbbet jártunk össze, és a nyárra már egészen elmérgesedett a viszonyunk. Ismét kaptunk a pofánkba a manipulálás szándékával hazugságot, képmutatást, de nem akarok részletekbe menni. Nem érdemel egy szót sem az az anya, aki a saját lányában is a vetélytársat látja, és gátlástalanul, lelketlen módon próbálja mélybe rántani, amikor az megpróbál kilépni a szülők árnyékából.
Igen, dühös vagyok, mert továbbra is hülyének néznek bennünket, ezzel kicsit Félix emlékét is megszentségtelenítve.

Szombat este elmentünk barátainkhoz, akik már régóta hívtak bennünket. Nagyon jót beszélgettünk.
Beszélgettünk napi dolgokról, napi történésekről, és természetesen beszélgettünk a Félixről, a vele történtekről, az előttünk álló időszakról. Érdekes módon, volt olyan látásmódja a történteknek, amit a feleségemmel is ott osztottam meg, nem mondtam neki korábban, és a háziasszony is előttem néhány perccel mondta el szinte ugyanazt, mikor kettesben beszélgettek. Ninc s ennek semmi jelentősége, csak érdekes, hogy mindkettőnkből ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg.

Másnap lementünk a Balatonra másik barátainkhoz, akiknél július elején töltöttünk egy hétvégét. Félix balatoni fotói is ekkor készültek, az az utolsó nagyobb lélegzetű fotósorozatunk róla. Szokásos módon jól éreztük magunkat, jó volt kicsit kikapcsolni, persze mindent betöltött a Félix emléke. Hiszen az ő kislányuk az, akit egy korábbi posztban szereplő képen Félix megpuszil. Ő fél évvel fiatalabb Félixnél. Mikor augusztus közepén náluk jártunk, meg is kérdezte a feleségemtől: „Hol a baba?”. Édes Istenem, egy kétéves kislány is emlékszik rá, és meg is kérdezi, hogy hol van a mi kis angyalkánk!
De nem baj, ez így helyes. Jólesik visszatérni hozzájuk, mert nagyon rendesek, nagyon együttérzőek, segítőkészek, és igyekeznek állandóan mosolyt csalni az arcunkra. Jó látni 
őket.

Hogy miért pazaroltuk annyi időnket olyan emberekre, akik egy percet nem érdemeltek volna, miközben kicsit lustaságból, kicsit kényelemből távol tartottuk magunkat olyanoktól, akik emberileg sokkal többek?

Szombat délután felidéződött egy tavalyi történet. Nem velünk történt, de akkor is megfogott, elgondolkodtatott.
A német futball-válogatott 32 éves kapusa, Robert Enke öngyilkos lett, vonat elé lépett. Talán sokan hallották anno a megrázó történetet. 3 éve elvesztették az akkor kétéves kislányukat veleszületett szívbetegségből adódóan. Ami az igazán megindító volt, hogy azóta már örökbe fogadtak egy kislányt, aki még nem volt 1 éves, Enke mégsem bírta feldolgozni a történteket.
Nyilván Félix 1 héttel korábbi ájulása is közrejátszott ebben, de nagyon megérintett a tragédiájuk, sokáig rágódtam a történteken. Mondtam is akkoriban a feleségemnek, hogy hihetetlennek tűnik, hogy valaki ne tudja feldolgozni a gyermekének elvesztését, különösen úgy, hogy időközben újabb gyermekkel gazdagodott a család, így hát volt kiben örömet lelni, volt kiből erőt meríteni.
Most valahogy megértem. Nem tudom persze, mi játszódott le benne, mire megtette, amit alapvetően elítélek és egy gyáva dolognak tartok, mégis rettegek attól, hogy ha bármi örömteli is történik velünk a jövőben, én mégsem tudom feldolgozni Félix elvesztését. Mi lesz, ha ott lesz a karjaimban egy új gyermekünk, és én mégis Félix elvesztése miatt fogok keseregni? Persze nekem kell az erősebbnek lennem, nekem kell a gyermekét elvesztő édesanya támaszának lennem. De mi van, ha erre képtelen leszek?
Jelenleg képtelen vagyok bármire is 100%-osan koncentrálni. Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Félix fizikailag nincs már velünk többé. Keresem a miértet, nemcsak azért, mert nyughatatlan természetem van, hanem mert az egész, ami vele történt, annyira de annyira irracionális, felfoghatatlan.
Történnek tragédiák balesetből kifolyólag, történnek tragédiák betegségből, születési rendellenességből adódóan. De Félixről ez utóbbi is csak vélelmezhető, de szerintem leginkább csak a mi megnyugtatásunkra mondják az orvosok, valójában előzmény és ok-okozat nélküli az ő tragédiája.
Ez is azt az érzetet erősíti, hogy nem rövid utat szánt nekem a Jóisten, de mégis azt kell mondanom: nem tudom, mit hoz a jövő.

3 rövid gondolatmenet

2010.10.01. 18:53 - Felixblog.hu

Ma ismét nálunk tölti az éjszakát anyósomék pincsiméretű kutyája. Legutóbb augusztus 5-én lett volna ez így, mert másnap készültek a szülés előtt álló sógornőmékhez, és hogy ne legyen gondjuk a kutyára, jobb érzés, ha nálunk tudják.
Ezért jött haza kicsit később a feleségem aznap este, mert még elment a kutyáért, hogy ne másnap reggel kelljen anyósoméknak kihozniuk hozzánk. Napközben megbeszélte a Félixszel, hogy este itt alszik a Famu. Merthogy Samu a neve, de Félix az ’s’ helyett ’f’-et mondott, az ’f’ helyett meg ’sz’-t. Így volt a Samu Famu, a Félix Szézi. Ki tudja, talán ma már helyesen mondaná.
Félix meg is mutatta, hogy az ágyán hol fog aludni. Július végén vettünk a Félixnek új ágyat. Immáron normál méretűt, mert a rácsos ágyát kinőtte. Végig ért benne. Édes kis szívem, már ilyen nagy fiú volt! „Nem nag fiú!” – mondaná a megszokott tiltakozással szavanként tagolva, minden szónak külön hangsúlyt adva.

Feleségem a papírok rendezgetése közben meglelt egy félbehagyott bevásárlócetlit. „Cukor, tej, liszt, majonéz”. És „pelenka”.
Ilyen dolgok kerülnek elő nap mint nap. Persze, nem lehet mindent kiszanálni, és tiszta lappal új életet kezdeni.
Egyfelől nekünk már soha nem lesz tiszta lapunk. Elképzelhetetlen, hogy velünk olyan történjen, aminek következtében életünk végóráján számot adva azt mondhassuk, hogy szép, boldog életünk volt. Persze igyekszünk, de semmi nem adhatja vissza már azt a felhőtlen boldogságot, amit korábban magunkénak tudhattunk.
Másfelől természetes, hogy elő-előjönnek olyan tárgyak, amik Félix utolsó velünk töltött heteiből hónapjaiból kerülnek elő. Nem is szabad félni ezektől, de tényleg nem könnyű még ezek kapcsán is naponta szembesülni a ténnyel.
Múlt héten olvastam egy régebbi hetilapban egy rövid cikket a babakötvényről. Aztán beugrott, hogy olyat mi is kaptunk. Nem fizettünk be mellé semmit, de Félix anno kapott ilyet, mikor megszületett.
Felhívtam az Államkincstár helyi ügyfélszolgálatát, ahol elmondták, hogy az önkormányzattól kell kérnünk hagyatéki leltár másolatot vagy öröklési bizonyítványt, amihez egy rövid kérelmet mellékelve el kell nekik küldeni, és akkor ők kiutalják a negyvenpárezer forintot.
Édes Istenem, mi örökölünk a Félix után! Mi, akiknek a következő húsz évben még az ő életét kellene egyengetnünk, aztán onnantól a neki kényelmes távolságból figyelemmel kísérni az élete alakulását. Várni, hogy családot alapítson, együtt örüljünk az unokáknak. Aztán majd 50 év múlva ő és a Márton örökölnek tőlünk.
Ez lenne az élet rendje! Nem pedig az, hogy közel negyvenévesen az ember örököl a saját gyermeke után!

Hétköznap ismét

2010.09.30. 15:46 - Felixblog.hu

 Ma reggel találtam 2 képet a Félixről, amikről eddig nem tudtam. Korábban azt hittem, a július elején a Balatonnál töltött hétvégén készültek róla az utolsó képek, amiket július 18-án mentettem le a gépemre. Aztán ma belefutottam 2 képbe, amiket másnap, 19-én készített a feleségem.

Félix épp a videokamera táskájával bíbelődik.
Azon túl, hogy ezek az utolsó képek róla, azért is érint meg nagyon, mert ezeken nem pózol a Félix. Nagyon korán, még 1 éves kora előtt ráérzett a kameralencsére, és imádta, ha fényképeztük. Ha észrevette a gépet, mindig félbehagyta az aktuális dolgát, és belenézett, belevigyorgott a lencsébe. Többször szerettem volna róla a hétköznapokat bemutató fotósorozatot készíteni, de nem igazán jött össze. Oké, én sem vagyok egy fotós tálentum, türelmem sem volt hozzá sok, és hát a Félix mindig megérezte a lencse közeledtét. Így nemigen van róla nem beállítottnak tűnő fotó. Ezek ilyenek.


Apropó, hétköznapok.
Mindig is sokkal jobban szerettem őket, mint az ünnepnapokat. Akkor mindenki pózol, mindenki feszeng kicsit, hiszen muszáj a jobbik, szebbik énjét mutatnia a többiek felé már csak az ünnepelt, ünnepeltek iránti tiszteletből is, persze ebbe sokszor képmutatás vagy sznobság vegyülhet. Szerencsére az ilyen emberek nem jellemzőek a társaságainkban, de az ünnep jelentette alaphelyzet hordozza magában ennek eshetőségét.
Ennél sokkal őszintébbek a hétköznapok.
Persze könnyen ragaszkodom a hétköznapokhoz, hiszen hiszek magunkban annyira, hogy mi megjátszás nélkül is jó, érző és szerető emberek vagyunk. Másfelől a hétköznapok teszik ki az ember életének 98%-át, így ha akkor nem tudja jól és büszkén érezni magát az ember, akkor nem lehet boldog az élete.
És talán ezért is szeretem, ha sok apró csetresz vesz körbe. Sok, látszólag értéktelen, haszontalannak tűnő tárgy, amihez egytől egyig kötődik valamilyen súlyos vagy súlytalan emlék. Emiatt aztán szeretünk lakberendezési és ajándékboltokba járni, turkálni a párszáz forintos semmik között, és ha a mi ízlésünknek, lelkületünknek megfelelőt találunk, azt meg is szoktuk venni. Nekem a tárgyias világban ezek jelentik a hétköznapot, hiszen túlnyomó többségében ezek töltik ki az ember otthoni és munkahelyi környezetét.
Nyilván nem meglepő, de az utóbbi időben nem tudnak érdekelni ezek a tárgyak. Nem a meglévők, hanem az újak keresése. Nem vágyom arra, hogy újabb és újabb csetreszek vegyenek körül. Nem vágyom az ebből kitűnő dinamikára, az állandó megújulásra, változásra. És nincs is türelmem a korábban rendszeresen bejárt boltokhoz, mert egy vállvonáson többre nemigen vagyok képes. Persze, ha a feleségemnek igazán megtetszik valami, erőt veszek magamon, hiszen tudom, hogy fontos neki a tudat, hogy mindig számíthat rám.

Ahogy már írtam, néhány dolog változatlan augusztus 5-e óta. Félix ágyán ott vannak a feleségem aznap hordott ékszerei, amiket akkor este ott vetett le magáról. Az ágytakarón ott a vérfolt, ami a Félix szájából szivárgó vér hagyott, amikor az intubálás során kicsit megsérülhetett a gégéje. Ott az ágy végében a kis nadrágja, amibe akkor este belement a pisi. Elnézést, de nekünk már csak ez maradt, ha Félix illatát akarjuk érezni, hiszen a kisplédje, amivel 2 hónapja alszunk, már inkább a mi illatunkat adja vissza. Aztán ott van 2 másik nadrágja a fürdőszobai fellépőn, ahová aznap este a feleségem terítette őket. Az azóta már kimosott, kivasalt ingei, kardigánjai, kendői, fürdőlepedői ott lógnak a szobájában a fogason, mellettük az előző éjszaka hordott kis pizsamája. Ami alá már nem kellett pelenkát venni, és egy csöpp pisi sem ment be.
Ezek voltak a mi hétköznapi boldogságaink, amik háttérbe szorítottak minden átmenetinek hitt és remélt nehézséget, amik erőt, kitartást és értelmet adtak a hétköznapok küzdelmeinek.
Aztán ugyanúgy, ugyanott vannak a játékai, plüssálatai, cumisüvegei.
Persze a Félixnek igazán fontos tárgyai vele vannak most is. Vele van a keke (=cumi), Zsizsi (=zsiráf), a gekekés (=brekekés) párna, egy oltás után a doktornőtől kapott bátorságmanó, Nada is. Rajta a nyaklánca a kisautós medállal, rajta a kedvenc, kalózos pólója.

Önzőség - sokadik felvonás

2010.09.27. 13:10 - Felixblog.hu

Címkék: élet fájdalom hit temető elmúlás angyalka kor tisztelete

Megint háttérben maradt az igazi fájdalom.
A halál, az elmúlás mindig a hátramaradókról szól. Hiszen ők gyászolnak, őnekik kell berendezkedniük egy új, az elhunyt nélküli életre. A mi küzdelmeink is leginkább erről szólnak.
Holott ennél sokkal, de sokkal több együttérzést kíván az eltávozott személye, hiszen ő minden esetben félbehagy valamit. Valamit, ami a világon a legcsodálatosabb dolog: magát az életet.
Az életet, amit annyi, de annyi elbüvölő kis részlet, epizód tesz a világ legcsodálatosabb dolgává. És Félix e varázslatos kis epizódokból alig-alig részesülhetett, persze az életkorából adódóan.
Nem taníthattam még meg biciklizni. Nem ismerhette meg, milyen a barát. Milyen szerelmesnek lenni. Milyen a csók. Milyen érzés kitűzni maga elé egy célt, és azért élni, dolgozni, hogy azt elérhesse. Annyi, de annyi minden előtte volt még. És mindez egy pillanat alatt végetért. Megvétózhatatlanul, megváltoztathatatlanul.
Gyerekkorom óta tiszteltem a kort. Nem tudom, miért. A kort, az utazást és az autókat fetisizáltam a magam 6-8-10 éves fejével. Tekintélyteremtőnek éreztem, ha valaki sok országban járt már (80-as évek, így ennek több oka lehetett), és felnéztem arra, aki sokféle autóban ült. Fiúgyerek voltam, le sem tagadhatnám.
És hasonlóképp, úgy éreztem, aki előttem született 1-2-5-10 évvel (5?, 10? – odáig el sem láttam, hiszen az már nem az én korosztályom volt), az már sokkal-sokkal többet látott, tapasztalt a világból. Gimnáziumban is megtisztelőnek éreztem, ha egy idősebb iskolatársra amolyan mentorként tekinthettem. Volt néhány ilyen srác. 2 évvel idősebbek voltak, a középiskolai felvételi során segítettek. Aztán a 4 év közös első 2 évében nagy dolognak tartottam, hogy szünetben odaállhattam közéjük. Persze később a kornak ez a misztifikuma elkopott, de attól még része volt az életemnek.
Valahogy így vagyok a temetővel is. Akik a temetőkben nyugszanak, azok már túl vannak egy olyan dolgon, ami nekem még mint a jövő tölti ki minden gondolatomat. Túl vannak egy életen, és túl a halál pillanatán.
Ahogy már meséltem, apám sírjához gyereksírok mellett vezet az út. Jellemzően a 60-as évek elején elhunyt néhány hónapostól néhány évesig korukban elhunyt gyermekek sírjai mellett. Kisiskolásként mindig felnéztem rájuk, hiszen 8-10-12 évvel idősebbek nálam, lassan felnőttek lennének, vagyis sokkal-sokkal többet láttak nálam. És ehhez hozzáadódott még a halál „megéléséből” eredő tisztelet is. Azt nem mondom, hogy az élet lezárásából eredő is, hiszen valószínűleg egy kisgyermek nem élheti meg megváltásként a halált. (Elnézést a „halál megélése” paradoxonért, de nem tudom másképp kifejezni, illetve végső soron kifejezőnek is tartom.)
És itt van a mi kis Félixünk, aki a többi kisgyermekhez hasonlóan ártatlan naivitással élte meg az életének minden napját, minden percét. Akinek mi, mint szülei még annyi, de annyi mindennel adósai voltunk, hiszen még nem segíthettünk neki az óvodai beilleszkedésben. Nem segíthettük át a „kivel szeretsz játszani?” kérdés „ki a legjobb barátod?” kérdéssé való metamorfózisának megértésén. Nem magyarázhattuk el neki, hogy előfordul, hogy az a kislány, aki neki tetszik, neki ő nem biztos, hogy szintén tetszik. Nem segíthettünk neki megtanulni szépen kanyarítani a betüket, nem segíthettünk neki megtanulni a szorzótáblát. És folytathatnám a végtelenségig. És ugyanezt ki lehet terjeszteni az élet megannyi csodájára, amiben a mi kis Angyalkánknak nem lehetett része.
Ma is felfoghatatlan, hogy miként történhet meg ilyen, hogy egy pillanat alatt elveszik tőle azt, aminél nincs értékesebb a világon.
Talán mégiscsak jobb lett volna, ha egy emberi tévedés, emberi hiba okozza mindezt. Mert akkor talán nem veszett volna el az Életbe, a Jóba vetett hitünk. Persze ez most megint önzőség, hiszen rólunk szól, de a mi túlélésünk hordozza magában Félix továbbélését is, így nekünk nem szabad a látszólag könnyebb utat választani, hiszen azzal őt is az örök felejtésre kárhoztatjuk. Pedig néha mennyivel könnyebbnek tűnik az a másik út!

Kerti munkák

2010.09.25. 15:28 - Felixblog.hu

Címkék: emlék kert élni beszélni rugdalózó 3 év széziül

Rég nem írtam. Főleg azért, mert beletemetkeztünk az őszi kerti munkákba. Nomeg hétköznap volt, amúgy is több a dolgunk.

Lényegi változás nincs. A vizsgálati eredmények azóta sem születtek meg, így továbbra sem tudunk többet az okról, az orvosi okról.
A héten 2 olyan emberrel is találkoztunk, aki tőlünk tudta meg a történteket, és mindketten azt mondták a feleségemnek, hogy egyetlen módja van a talpraállásnak: ha beszél róla. Minél többet, minél több emberrel. Ennél jobbat nem is mondhattak volna. Hálás vagyok, hogy nem csak én mondom ezt neki, persze ügyelve arra, hogy ne vigyem túlzásba.
Minap beszélgettem hosszabban apósommal. Mondtam neki, hogy az elmúlt félszáz napban is már mennyi újabb édes mondatot, kifejezést hallottunk volna „széziül”. Meg hogy már egészen biztosan szobatiszta lenne, hiszen – azt hiszem, ezt már írtam – már az utolsó két éjszaka pelus nélkül aludt, illetve napközben is egyre többször nem felejtett el szólni. „Ment kis tisi. Ejnye, Szézi, máj megint nem szójtáj.” – ahogy hallhattuk tőle nap mint nap, ahogy megtanulta a mamája szavait. Épp november elejére lett volna teljesen szobatiszta, mikor ment volna oviba.
Ami az őszi kerti munkákat illeti: nagyon nehéz ottkint tevékenykedni úgy, hogy a Félix nincs mellettünk. Persze nem jobb idebent sem, csak ez most megint egy újabb helyszín, ahol újonnan szembesülünk vele, hogy ő fizikailag már nincs veünk.
Volt mit eltüzelni. Kellett pár régi újság. Megint sikerült a stócból az augusztus 5-i újságot előhúzni. Már jártam így 1-2 hete, ismét félreraktam. Aztán gyújtósnak a július 29-30-i újságokat használtam. Édes Istenem, de szép is volt akkor még minden! Teli voltunk büszkeséggel, boldogsággal, reménységgel! Most meg maradtak az emlékek, a soha el nem múló fájdalom!
Visszatérve a kertre:
Megjavítottam a homokozójának a fedelét, illetve elraktam a kerti játékait. A homokozó azóta jött szét, de nem volt miért sietnem vele. A játékok meg a kiskocsijában voltak, talán még abban a vízben, amit még ő mert bele a kiskocsiba a medencéből. Persze a medencét már rég elraktuk, de ezeket a játékokat nem volt szívünk.
Persze nem jó ez. Nem jó az, hogy vannak apró kis szegletek a házban, a kertben, amihez azóta sem nyúltunk. Nem is volt rá nagyon ok, de talán azért sem, mert azt a Félix hagyta úgy. Nem jó ez, mert mintha folyamatosan sót hintenénk a sebbe. Persze az sem jó, ha mindent átrendezünk, hiszen azzal sem tudjuk meg nem történtté tenni a dolgokat.
És hát igen, küzdünk azzal, amiről tudtuk, hogy talán a legnehezebb lesz: ellenérdek feszül a mi továbbélésünk és Félix emléke között. Iszonyatos ezt leírni, senki nem ért félre, remélem nem tűnök lélektelennek. De igenis mi akkor tudunk majd ismételten boldogok lenni, ha a köztes pillanatainkat nem a Félixre való emlékezés tölti ki. Miközben – erről is szóltam már – Félix emléke bennünk és a szűk családi körben tud továbbélni, és nekünk ezért is kötelességünk őra emlékezni.
Tegnap eljöttek anyósomékhoz a sógornőmék, először azóta, mióta megszületett a kisfiuk. Pontosabban csak megálltak egy etetésre, mert mentek tovább a férje szüleihez, így csak a ház előtt, a kocsiban láthattuk, amikor megérkeztek. Keserves sírásba kezdett, amikor megálltak, hiszen megszűnt a ringató érzés. Félix rugdalózója volt rajta. Kedvesek voltak, mert kérdezték, amikor Félix elment, hogy visszaadják-e a ruhákat, amiket odaadtunk nekik. De nem akartuk ezt. Csak annyit kértünk, hogy vigyázzanak rájuk, hogy ha szükséges, vissza tudják adni őket. És azért se kértük vissza, mert talán nekünk is segít, ha abban látjuk az ő kisfiukat. Tegnap nem segített. Nem feltétlen a ruha miatt, hanem inkább az öthetes babák egyformasága okán éreztem ismét Félix hiányát nagyon erősen.
Ebben ugye az is szerepet játszott, hogy – amint erről talán már szintén írtam – nagyon hamar eltelt ez a 3 év, amit Félix velünk töltött. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy sok munkám volt, sokat nem tudtam itthon lenni, de időnként csak lestünk, hogy nemrég még csak a fejét emelgette, aztán már meg is tette az első lépéseket, miután nem sokkal már semmi gondja nem volt az egyensúlyával, szaladt önállóan. Ahogy minden kisgyermekkel megtörténik ez.
Istenem, ha ezt a 3 évet ismételten átélhetnénk újból és újból! Vagy az utána következő 60 közös esztendőt!

Fájlok

2010.09.19. 22:56 - Felixblog.hu

Címkék: számítógép fűnyírás fűkasza

Délelőtt rendezgettem a dolgaimat a számítógépemen, és ismételten belefutottam 8 fájlba, amiket augusztus 5-én délután mentettem el 15:51 és 19:00 között. A utolsó fájl mentése után másfél órával vesztettük el a mi kis angyalkánkat.
Világosan emlékszem azokra az órákra, amikor ezekkel a fájlokkal dolgoztam. Ahogy az egész napra, az egész hétre.

Előtte pénteken kellett leadnom a céges autót, így egy kedves kolléganőm és barátja hozott haza. Későn értünk haza, ők akkor az ágyában már 180°-ot átfordulva látták Félixet aludni.
Aztán a hétvégén elkezdtem babrálni a régi asztali gépemet. Próbáltam az 5 éves gépet működésre bírni. Sikerült, de muszáj volt vennem egy új merevlemezt.
Hétfőn bementem a városba, megvettem. Persze azóta változott minden a gépen belül, így vissza kellett vinnem, ki kellett cseréltetnem egy másik merevlemezre, egy olyanra, amelyiknek az enyémmel megegyező csatlakozása van. Szerda este volt, mikor újra tudtam telepíteni mindent, és csütörtökön tudtam először rendesen használni a gépet.
A szerdai naphoz tartozik még, hogy akkor tudtuk lenyírni a füvet.
Mivel Márton nyári munkán volt, így megúszta a sokak, így általunk sem túlságosan kedvelt fűnyírást. Feleségem ment a fűnyíróval, én Félixszel lementem a pincébe a fűkaszáért. Mikor kinyitottuk a pinceajtót, egy hatalmas béka állt velünk szemben. Félix megijedt, meghátrált. „Félsz tőle, Félix?” „Féjsz.” (Talán még nem mondtam, de önmagáról egyes szám 2. személyben beszélt: „féjsz”, „teszobád”, stb. Annyira édes volt ez a kiforgatott nyelvi rendszer az ő kis pöszeségével.) Visszatérve a békára. Felültettem a szegélyre, a békától biztonságos távolságra, majd egy seprűvel kitessékeltem a békát a pincéből.
Elővettem a fűkaszát, Félix megint monda, hogy „Félsz”. Mondtam neki, hogy ne féljen, majd akkor fog beindulni a fűkasza, ha én beindítom. Ha fél tőle, akkor nem indítom be, hanem felmegyünk a mamához. És ennyi elég volt neki, hogy egyik vállamon a fűkaszával a másik kezembe fogva felvigyem őt a mamájához. (Jelentős szintkülönbség van a telkünkön, így az előkertben lévő pince úgy 5 m-rel van lejjebb, mint a ház és a mögötte lévő kert, ahol a feleségem füvet nyírt.)
Mivel a fűnyírótól is tartott, ezért leültettem az egyik padra, ami legközelebb volt a mamájához, és visszamentem előre fűkaszálni.
Mikor felértem, Félix a homokozója környékén játszott, hol elővett egy formát, hol visszaült a padra. Megkérdeztem tőle, hogy elindíthatom-e a fűkaszát. „El.” „Felülsz addig a padra?” „Fej.” És nézett, ahogy lekaszáltam a kutyakennel körül és a kerítés tövében a füvet. Éreztem a tekintetét, ezért egyszercsak odakaptam a fejem. Úgy nézett, ahogy ritkán szokott. Az a nézés volt, amivel mélyen belém látott. Beleborsózik még most is a hátam. Nem értettem, mit jelentett az a nézés. És ma sem értem.
Talán tudta, hogy már nem sokáig lesz velünk? Feleségem is említette, hogy ő is összenézett vele párszor így, és az utolsó napokban meglepően gyakran.
Igazából nem tudom elhinni, hogy egy ilyen történést meg lehet előre érezni. Édes Istenem, annyival több volt ő nálunk! Talán ezért is ment el, mert nem érdemeltük meg őt. Igyekeztünk, mindent megtettünk érte, de mégis kevesek, méltatlanok voltunk őhozzá!

Nem feladni

2010.09.18. 22:16 - Felixblog.hu

Címkék: fotó csecsemő erő tragédia düh angyalka példamutató

Van egy távoli ismerősünk, akiknek a családjában szintén történt tragédia: a szülők a 9 éves kislányukat veszítették el közlekedési balesetben 1-2 éve. Most az anyuka ismét terhes, félidőben jár kb. Mindezt 52 évesen!
Azt hiszem, az ilyen emberekről kell nekünk példát vennünk, az ilyet történésekből kell erőt merítenünk. Ha ők, az ötvenes éveikben vállalják egy gyermek világra hozatalát, felnevelését, akkor nekünk negyvenen innen nem is szabad hezitálnunk.
Sokan mondhatják, hogy felelőtlenség 50 fölött gyereket vállalni. De miért kellene egy ötvenes éveit taposó embernek úgy gondolkodnia, hogy onnantól bármikor meghalhat, és nem fogják tudni őt felnőtt koráig nevelni? Hiszen akkor is még csak 70 körül lesznek. Arról nem is beszélve, hogy egy új jövevény új értelmet ad az életnek.
Ami a mi helyzetünket illeti: én nem hiszem, hogy magunktól képesek leszünk annyira feldolgozni, elfogadni(?) Félix elvesztését, hogy egy következő baba vállalását az elfogadás után tudnánk megtenni. Talán meggondolatlanságnak tűnhet egy újabb baba vállalása, amíg Félix elvesztését fel nem dolgozzuk valamennyire, de szerintem a következő baba épp az elfogadásban, a feldolgozásban segíthet. Persze nem másképp, mint hogy betölti az űrt, amit Félix hagyott maga után. Tudom, az új jövevényt önmagáért kell szeretnünk, és önmagáért is fogjuk szeretni.
Van annyi eszünk, van annyi szívünk, van annyi lelkünk, hogy meg fogjuk tudni oldani ezt, és a következő gyermekünknek is meg fogjuk tudni adni mindazt, ami Félixnek is a boldogságot jelentette. Nomen est omen.

Ma ebéd közben volt egy érdekes beszélgetésünk.
Feleségemből ismét a düh beszélt. Rendjén van ez, én sem ítélkezem. Sajnálom, hogy nem tudom ezen átsegíteni. Persze az sem biztos, hogy túl kell ezen jutni.
Dühíti, hogy rendszeres imádságaiban egyetlen dolgot kért, főleg tavaly október óta: hogy a Félix egészséges legyen. És azt mondta, hogy tőle most elvett a Jóisten 4 évet.
Erre azt feleltem, hogy az, hogy soha semmi nem lesz olyan, mint előtte volt, ez azt is jelenti, hogy soha senki nem veheti el tőlünk ezt a 4 évet, még a Jóisten sem. Talán, ha a tiszta tudatunkat elvenné tőlünk, talán akkor sikerülne ez neki. De – ugyan tény, nagyon fájdalmas tény, és időnként őrületbe kerget a fájdalom emiatt, hogy Félix a fizikai valójában nem lehet velünk – mi is sokkal többek lettünk ezalatt a 4 év alatt. Másképp tiszteljük, másképp szeretjük egymást, Mártonnak megismertük (nem, azt már ismertük) naponta tapasztalhattuk a melegszívű, érző énjét. Szóval Félix velünk töltött évei alatt mi rengeteggel gazdagodtunk ezalatt, és éppen Félix volt a bizonyítéka annak, hogy amit vállaltunk, azt jól csináltuk, és ad most is erőt ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetben is merjünk új babát vállalni. Értett, és egyetértett, de érthetetlen továbbra is, hogy miért kellett Félixet elvenni tőlünk.
Tudom, ez most még nagyon messze van, hiszen rengeteg dolgon elbukhat, de ma tűnődtem azon, mit fogunk mondani a Félix kistestvérének a Félix fotói kapcsán. (Igen, álmodoztam, és hosszú idő után először történt velem ilyen. Tudom, semmire se jó, semmire sem garancia, de mégis jólesett.)
Ahogy a Félix úgy másfél éve felfedezte Márton egy fényképét, ami 11 éves korában készült, és onnantól kezdve ő volt a „kiszmájton”, agyon-vissza puszilgatta a fényképet, ott kellett lennie a bilibe vagy a WC-be pisiléskor, időnként oda kellett tenni az ebédlőasztalra reggel, ebéd vagy vacsora közben. De neki itt volt a „Májton”, akire álmából felnézett, ha föléhajolt, mert megérezte, hogy ott van mellette, akiről jelenlétében vagy távollétében is áhitattal tudott beszélni, vagy csak nézni őt. „Félix, hol van a Márton?” „Bububun.” „És mit csinál ott a Márton?” „Aszi.” Merthogy itthon sokat aludt, ahogy egy kamaszgyerek sokat szokott aludni, így biztosan Bububun is csak alszik. Édes kicsi tündérkém.
Szóval nem tudom még, hogy fogjuk megértetni vele, hogy Félix angyalka a többi angyalkával játszik odafenn. Nem mintha mi értenénk ezt az egészet...

Idő

2010.09.18. 01:50 - Felixblog.hu

Címkék: blog fotó csecsemő rohanás carpe diem kisgyermek

Jó ideje összeraktam már egy helyre, egyetlen mappába az összes képet, ami Félixről készült. Ez úgy 2000-2500 kép lehet. Ahogy már írtam, ezekből úgy 30-40 van kinyomtatva és kitéve a ház különböző helyiségeiben, további 40-50 kép került még kinyomtatásra az évek során.
Már régóta cél, hogy átnézzük az összes képet, kiválasztani a legjobbak 30-50-100 képet, elvinni és fotópapírra kinyomtattatni belőlük annyit és akkorát, hogy a mostaninál jobb minőségben meglegyenek.
De erre egyelőre képtelenek vagyunk. Akár együtt, akár egyedül kezdjük/kezdem el nézegetni, osztályozni a fotókat, néhány megnézése után máris sírás tör ránk. Ahogy most is. Felidéződik az ünnepnap, amikor a fotó készült, vagy ha az a hétköznapot mutatja, akkor az talán még rosszabb.

De nem csak emiatt nehéz Félix fotóit nézegetni.
Érdekes módon, a fotókat 2 nagy részre lehet osztani. A korábbiakra és a mostaniakra.
Ami ebben az érdekes, hogy a mostani kategóriába a tavaly nyár óta elkészült fotók tartoznak. Ugyanis nemigen lehet különbséget tenni az elmúlt 1 év fotói között. Félix az elmúlt 1 évben nemigen változott. Nőtt, kicsit megnyúlt, a lába fél év alatt 2 számot is nőtt, de ugyanaz a csillogás, ugyanaz a zsiványság fedezhető fel már a tavalyi fotókon is, mint az ideieken. Persze vannak kivételes fotók, amik kilógnak a sorból, de ugyanígy sikerült időnként a „bambább” pillanatait is megörökíteni, nem ezek a jellemzőek.
A korábbi fotóin meg egyértelműen beazonosítható, hogy ő akkor még egy csecsemő volt. De Félix mintha nem kétévesen, hanem másfél évesen lépte volna át a csecsemőkor és a kisgyermekkor határát.
Persze ennek megítélésében jelentős szerepet játszik a járás elsajátítása, magabiztossá válása. Félix korán felállt, 1 évesen már tudott menni, persze akkor még gyorsabb és hatékonyabb volt neki négykézláb. Tudom, nem csoda ez, de fiú létére tényleg korán kezdett el járni.
A mostani fotói nézegetve mintha a szívemet tépnék ízekre minden alkalommal. Látom magam előtt, érzem a kis testét, ahogy fogom a kezemben, megölelem, érzem az illatát, érzem a pusziját, ahogy megpuszil, érzem az érintését, érzem ahogy megfogja az ujjam, hogy bevezessen a szobájába. De látom magam előtt, ahogy játszik, ahogy érdeklődéssel megnéz valamit, hallom ahogy hozzánk vagy csak magához beszél.
És iszonyodom szembesülni a valósággal: azt az érintést, azt az illatot, azt a folyamatos lotyogást, azokat már soha nem fogjuk ismételten érezni, látni, hallani, azok már csak az emlékeinkben élnek tovább.
De.
Ha a korábbi fotóit nézegetem, ahol még hajatlan csöppségként alszik a mamája vállán, vagy nyelvét öltögetve mosolyog a fürdőkádban, vagy pöffeszkedik a felfújható medencéjében, mindig belémhasít a fájdalmas felismerés: ez a csöppnyi kis élet nem jut majd el az óvodáskorba, hanem 2010. augusztus 5-én este 8 óra 35 perckor véget ér. Váratlanul, lényegében előzmények nélkül, elkerülhetetlenül véget ér.
Érdekes módon nem a mostani fotói esetében nyomaszt a tudat, hogy a fotó készültekor már csak 1-2-3-5 hónap volt hátra a boldogságunkból, hanem a régieknél.
Persze sokkoló felidézni egy július eleji emléket, mondjuk július 7-re világosan emlékszem egy munkahelyi esemény miatt, és iszonyat, hogy Félixnek akkor már kevesebb mint 1 hónap volt csak hátra az életéből. Vagy világosan emlékszem július 30-a péntek estére. Akkor neki már nem volt hátra 1 hét. Illetve fel tudom idézni az összes napot augusztus elején másodikától ötödikéig, hétfőtől csütörtökig. És beleőrülök a gondolatba, hogy azok az utolsó napok voltak ennek az angyalkának, amit velünk tölthetett.
De mégis: a tragikus végzetet a korábbi, csecsemőkori fotók hordozzák magukban, nem a mostaniak.
Ennek nem tudom az okát, de így érzem.
Valahogy sosem volt időm, sosem sikerült módot kerítenem rá, hogy elidőzzek a Félix egy adott életszakaszán. Persze együtt örültünk az első hasrafordulásnak, mikor elkezdett mászni, az első lépéseknek, a beszédje egyre érthetőbbé válásának, de ezek mind-mind olyan gyorsan történtek. Ahogy a terhesség 9 hónapja is nagyon gyorsan eltelt.
Persze ehhez kell ez a rohanó világ, amikor az embernek ne jut ideje, energiája méltóképpen kiélvezni a hétköznapok apró kis örömeit. Nem észrevenni nem jut idő, mert ahhoz már kellően bölcsek vagyunk talán. De hogy tényleg kiélvezzük azt úgy, ahogy azt a gyermekünk megérdemli, arra sokszor nincs lehetőség.
Gyakran hazafelé jövet a másfél órás autózás ideje alatt a feleségemmel beszéltem telefonon. Napi dolgokat, otthoni, munkahelyi történéseket. De az otthoni történések 90%-ban a Félixről szóltak. Így aztán ha sokszor nem is voltam szemtanúja egy-egy nagy eseménynek, állandóan képben voltam mindennel, hogy aztán a hétvégén magam is szemtanúja lehessek egy újabb lépcsőfoknak.
Vagyis valamelyest sikerült kezelni a helyzetet, hogy sokat dolgoztam, de az idő mégiscsak rohant. Valahogy a carpe diem kimaradt az életemből.
Nem tudom még, miként alakul a közel és távolabbi jövő, de az biztos, hogy mindent meg fogok tenni, hogy több jusson az itthoniaknak belőlem, illetve nekem is módomban álljon az itthoni történéseknek a korábbiaknál sokkal jobban részesének lenni.
Aztán az is lehet, hogy nem ezen múlik. Lehet, hogy az idő, különösen visszatekintve befolyásolhatatlanul rohan. Hiszen ahogy idősödik az ember, egyre rövidebbnek érzi a szabadság 2-3 hetét, a hetek, hónapok csak úgy rohannak egymás után, egyre hamarabb itt a következő karácsony.
Anno, mikor Félix megszületett, már eszembe jutott a blogírás. Aztán valahogy nem került rá sor. Épp a fenti okokból: sokszor még észlelni is sok volt a fejlődését, nemhogy megörökíteni, szavakba önteni.
Pedig most talán jó volna visszaolvasni 1-1 jelesebb esemény leírását, az annak kapcsán felmerülő érzéseket, gondolatokat. Segítene emlékezni.
Vagy képtelen lennék akár egyetlen sort is elolvasni. Nem tudom.
Emiatt a blog miatt kicsit olyan érzésem van, mintha Félix élete az ő halálával nyert volna értelmet. Pedig ez nem így van. Azok az érzések, amik most megfogalmazódnak bennem, azok bennem voltak már korábban is. Amit tőle tanulhattunk, azt már életében megtanultuk, legfeljebb szűkebb körben dicsekedtünk vele.
Ezért is tűnik olyan értelmetlennek az ő elvesztése.
Édes kicsit csillagom, nagyon hiányzol...

Érthetetlen

2010.09.15. 01:21 - Felixblog.hu

Címkék: rendőrség baba sír temető feleség márton görcs

Ma voltam a rendőrségen, betekinthettem a vizsgálati jegyzőkönybe. Nem volt könnyű olvasmány, feleségemnem nem mutatom meg semmiképp, de igazából büszkeséggel töltött el, hogy mindene szép, a korának megfelelően fejlett és egészséges volt. Még várnak pár kiegészítő eredményt, de lényegében megállapítható, hogy Félix ugyan teljesen egészséges volt, de volt ez a görcs, ami leállította a légzését és a keringését.
Nem értem. Persze talán az sem lenne jobb, ha bármit találtak volna, és kiderül arról, hogy esetleg már fel lehetett volna figyelni rá tavaly októberben. Rengeteg kérdésem lesz majd a pathológus főorvoshoz, remélem lesz hozzám türelme. Muszáj tisztába tennem az okot, megértenem hogy mi zajlott le augusztus 5-én 20:35-kor. Félix emlékéért is, de önmagunkért, illetve az esetleges újabb babáink érdekében is.

A rendőrnyomozó, aki eljár Félix ügyében, egy volt gimnáziumi osztálytársam.
Nagyon együttérző, nagyon jó beszélgetni vele, mert apaként hasonló félelmei, gondolatai vannak, mint nekem. A gimnáziumban nem voltunk sehogy sem egymással, nagyon csendes srác volt, de most tényleg nagyon jólesik, hogy úgy kezeli a történéseket, ahogy teszi.
Voltam a temetőben is, egyedül mentem. Ma volt a legrosszabb. Zokogtam a sírnál, képtelen voltam összeszedni magam. Édes Istenem, nem tudom elhinni, hogy nincs már az, akiért az elmúlt években éltünk, és mindent alárendeltünk!
Feleségemmel többször is arra jutottunk, hogy nem is tudunk visszaemlékezni arra az időszakra, amikor Félix még nem született meg. Persze, emlékszünk dolgokra, tudjuk mivel foglalkoztunk, hol tartott a ház és a kert építése-szépítése, de el nem tudjuk képzelni, hogy mi töltötte ki a szívünket. Mintha Félix születésével új életet kezdtünk volna.
Félreértések elkerülése végett: tudom, Márton akkor is volt nekünk, meg is adtunk neki is mindent, ami akkori eszünkkel, szívünkkel, lelkünkkel kitellett, most is foglalkozunk vele, különös tekintettel, hogy neki sem könnyű feldolgozni Félix tragédiáját. Nem felejtettük el őt, de ő úgy 13-14 évesen a gyermekkort végigkísérő elszakadási folyamatnak abba a fázisába ért, amikor már az ő egyéni szabadságkomfortja azt kívánta, hogy ne telepedjünk rá, ne akarjunk róla mindent tudni, ne szóljunk bele a hétköznapok részleteibe. Bizalmat kapott, és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy nem élt vele vissza. De ebből is látható, a korábbiakhoz képest töredéke szülőszerep jutott onnantól számunkra.
Feleségem ismét volt hétfőn és kedden az egyetemen oktatni. Jó látni ilyenkor benne a régi tüzet. Remélem, sikerül neki találni valamilyen könnyebb délelőtti elfoglaltságot, ami mellett továbbra is tudna oktatni az egyetemen.
Este beszélgettünk. Elmondta, hogy egyre határozottabb benne a szándék, az elhatározás, hogy terhes szeretne lenni.
Paradox a helyzet. Bevallom, nem tudom megmondani, hogy efféle cél és döntés nélkül képesek lennénk-e megerősödni annyira, hogy meghozzuk magát a döntést. Előre próbálunk menekülni, de abban bizonyos vagyok, hogy van annyi eszünk és szívünk, hogy a reménybeli új jövevénynek ugyanúgy meg tudunk adni mindent, mint nem vesztettük volna el Félixet. Tudjuk és érezzük, hogy nem Félix helyett és az ő pótlására szeretnénk babát, hanem önmagáért szeretnénk őt. Persze egyúttal segít is elterelni, lekötni a figyelmünket, betölteni az űrt, de ez már inkább hozadéka, mint eredője a döntésünknek.
Így legyen!

Ijesztő-e?

2010.09.13. 23:21 - Felixblog.hu

Címkék: emlék fénykép együttérzés teher küzdés tiszta fej

 

Este anyósoméknál voltunk a kertjükben. Jó volt kimozdulni, sütöttünk szalonnát, jót beszélgettünk.
Ugyanazokkal küzdenek, mint mi. A legkülönfélébb hétköznapi cselekvésekről, történésekről a legváratlanabbul beugrik egy a Félixszel kapcsolatos eset, történet, egy mondata, egy megjegyzése, egy megszokása, amihez ragaszkodott. Ma pl. gyufát kerestek otthon. Félix nem a helyén látta meg náluk a gyufát a konyhában, onnantól kezdve az volt a helye a gyufának. És azt ráadásul a mamájával vették, így minden egyes alkalommal elmondta, hogy „Gusza. Mama vette.”.
Neki ezek voltak azok a történések, amik teljessé, mozgalmassá tették az életét. Mi küzdünk a szolgáltatókkal, harcolunk a hivatalokban az igazunkért, konfrontálódunk a munkahelyünkön. Őneki a 3 héttel korábban a mamájával együtt vásárolt gyufa, a mosás után teregetéskor a zoknipárok kikeresése, a szertartásszerű reggeli/esti menetrend, a megszokásokhoz való makacs ragaszkodás jelentette az eseményt.
Ott tartottam, hogy küzdünk, vagyis lényegében semmi újat nem tudok mondani. Elnézést is kérek, ha egy-egy poszt talán kevésbé egyedi, kevésbé eredeti, kevésbé szól másról, mint a fájdalomról, ami tépi, marja a szívünket a nap minden órájában, minden percében. De ez most a mi életünk, ez határozza most meg a mindennapokat.
Ma visszahallottam, hogy van, akinek rosszul esett, hogy személyesen hívtam fel, hogy mi történt velünk. Rosszul esett neki, mert megrémítettem, hogy ilyen létezik és ezzel elviselhetetlen súlyt dobtam a vállára, rosszul esett neki, mert kereste a helyes módját az együttérzése kifejezésének, de nem lelt rá. Megértem, nekem is eltelt jópár nap, mire rájöttem, hogy mennyire mások vagyunk, és ehhez az kellett, hogy vissza tudjak idézni néhány beszélgetést, és megértsem, a beszélgetéseket az különböztette meg egymástól, hogy volt, aki empatikusabb tudott lenni, volt, aki kevésbé vagy egyáltalán nem. Van, aki egész egyszerűen bezárkózik egy ilyen tragédia hallatán, így védi magát és a családját ennek terhétől. Persze nekem nem is az együttérzés kifejezése volt a fontos, hanem hogy beszélhessek és ne csupán az üres szobának tegyem ezt.
Nem tudom azt sem eldönteni, jó-e, hogy Félix képei vesznek bennünket körül. 25-30 fotója van kinn a ház különböző helyiségiben a falakon, kommódon, asztalon, de ezek többsége már korábban kint volt, alig néhány újabb fotó került ki augusztus 5. után. Így aztán az lenne a természetellenes, ha egyetlen fotó sem lenne kinn, vagy ha 2-3 darabot hagytunk volna csak meg.
Viszont minden egyes alkalommal, mikor ránézek valamelyikre, és nem könnyű nem a szemébe nézni, mikor elmegyek egy kép mellett, újra és újra szembesülök a megváltoztathatatlannal, újból és újból feltépi kissé vagy jobban a lassan gyógyuló sebet. De nem tehetünk mást, nem rejthetjük el őt és az emlékét csak azért, hogy nekünk egy kicsit könnyebb legyen.
Írtam már, hogy nem jó a tiszta fej. Ha kicsit belefeledkezünk valamibe, ha kicsit eltereljük a figyelmünket valamivel, akkor némileg elviselhetőbb a helyzet. Sőt, képesek vagyunk percekre teljesen megfeledkezni az elmúlt másfél hónapról. De ehhez „butítani” kell magunkat, ami meg épp ellentétes a korábban megszokott és idealizált tisztánlátással, körültekintéssel, ami jellemzett bennünket, ami célként és alapvetésként lebegett a szemünk előtt. Tehát kicsit meg is kell hasonulni önmagunkkal, ha valamelyest elviselhetőbbé, nem annyira megterhelővé akarjuk tenni egy bizonyos időszakot. Lehet, hogy túlmisztifikálom ezt a dolgot.

Amit a blog elfed

2010.09.13. 00:46 - Felixblog.hu

Címkék: blog angyalka csönd

Tegnap visszaolvastam néhány bejegyzést a blogban.
Sajnos messze nem tartunk még ott, mint az írásokból kitűnik. Sokszor annyi ideig szerkesztem a bejegyzéseket, mint amennyi időt igénybe vett a megírásuk. Próbálom követhetővé tenni a gondolataimat.

Iszonytató az a csönd, ami körbevesz bennünket. Felfoghatatlan az Angyalkánk, hogy korábban minden ébren töltött pillanatában lefoglalta egyikőnket, most nem sűrgölődik, csacsog körülöttünk naphosszat. Ahogy az is felfoghatatlan, hogy így, minden előzmény nélkül ragadták el őt tőlünk.
És ez még mindig csak rólunk szól. Még csak a mi fájdalmunkat, elszalasztott lehetőségeinket, talán soha vissza nem térő boldogságunkat síratjuk.
Félixről, az ő elvesztegetett reménybelien boldog és kiegyensúlyozott életéről, amiben nem lehetett része, még nem is igen szóltam. Pedig ez is nyomaszt, ennek elviselhetetlen terhe is nyomja a szívünket. Ha nem is az, hogy mi nem biztosítottuk neki a hosszú életet, persze időnként újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: mit kellett volna másképp csinálnunk aznap este? Naponta újra átéljük azt az tehetlenséget. Különösen az esték, ahogy kezd besötétedni, az hozza elő augusztus 5-e estéjének borzalmát.
De nem jobb a reggel sem. Felébredünk, és csalódottan látjuk, hogy nincs közöttünk senki. Csak Félix egy kedves fényképe van az ágykeret polcán.
Ha már felébredtünk, nem tudunk az ágyban maradni, gyorsan felkelünk, felöltözünk. Megszoktuk, hogy dolgunk van. De most nincs. Kezdetét veszi az üresség, az emlékezés, a merengés, az irracionális vágyakozás a megváltoztathatatlanért.
Nem jó a tiszta fej. Az a jó, ha valamibe belefeledkezünk. De semmi nem tud lekötni bennünket, így percek múlva ismét a kegyetlen sorson merengünk. Vagy sírunk. Mert elég csak egy összenézés, és máris könnybelábad mindkettőnk szeme. Pedig tudunk mosolyogni, amikor a Félixről beszélgetünk, mikor valamelyik mondatát vagy történést idézünk fel.
Elmondhatatlanul hiányzik Félix bájos kis lénye!
Édes Istenem, mit tettél velünk? Ha kivívtuk valamivel a haragodat, miért így büntetsz bennünket? Ezekután már neked sincs eszköz a kezedbe, mert ennél csúfabb dolgot, ennél elvetemültebb büntetéssel már sújthatsz bennünket!
Tudom, minden szülő odavan a saját gyermekéért. De Félix – mint már mondtam – nem csak nekünk okozott mérhetetlen örömet, hanem minden családtagnak, barátnak, ismerősnek és ismeretlennek. Ha végigmentünk az utcán, és valaki ránézett, nem tudott annyira rideg és szenvtelen maradni, hogy legalább a szeme sarkában ne jelent volna meg kicsi mosoly, amit a Félix váltott ki belőle.
Persze, elvakult és elfogult vagyok. De az alábbi képeken látni lehet azt a sugárzást, ami bearanyozta a mi életünket az utóbbi 3 évben.

10 hónaposan:

 

Szintén 10 hónapos ezen a képen is:

 

Ekkor már majdnem 1 éves:

 

Azért komoly is tudott lenni:

 

A ragyogás az állandó:

 

Szeretni is tudott:

 

Ez a legutolsó képsorozat egyik legjobb képe, július 12-én készült:

 

Ha valaki ezen képek láttán azt mondja, hogy Félix csak egy átlagos, aranyos kisgyerek volt, az nem jó emberismerő. Elég a szemébe nézni, még így, fényképen keresztül is megborzongok, annyira őszinte, mélyreható a nézése, kedves a mosolya.

Édes kicsi csillagom, nagyon hiányzol a mamának is, a papának is és a Mártonnak is!

16 és fél év

2010.09.11. 22:04 - Felixblog.hu

Címkék: munka döntés tanulás ház építkezés iskola lakás artúr

Miért telt el 16 és fél év a két fiunk születése között?

Mert tulajdonképpen mindig meg tudtuk magyarázni magunknak, hogy a következő ½-1 évben miért nem szeretnénk még második gyereket.
Márton korán jött, 20 évesek sem voltunk. Mindketten egyetemre jártunk. Közös otthonunk sem volt, így csoda volt az is, hogy szülői segítséggel Márton másfél év albérlet után ’92 nyarán saját lakásba költözhettünk.
A diplomáink ’95-’96-os megszerzése után feleségem tanítani szeretett volna. Erre készült egész életében, végre élvezhette az oly sok évnyi tanulás gyümölcsét.
Ráadásul fél év után új iskolába került, ahol hamar egy remek tantestület tagjának érezhette magát.
Közben Márton iskolába ment, újabb szülői kihívások elé állítva bennünket.
Ugyan anyagilag némileg megerősödtünk, de nem éreztük úgy, hogy itt az ideje egy újabb gyereknek. Ebben – bármily meglepő és akár nevetségesen hangzik – jelentős szerepe volt annak, hogy a lakásunk elrendezése, pontosabban a nem felcserélhető tágas nappali és kicsi gyerekszoba nem biztosított ideális környezetet is kisiskolás és egy kisgyermek egyidejű nevelésének.
Persze, kényelmesek is voltunk. Márton kapott egy boxerkutyát azzal a célzattal, hogy némi napirendre, kötelességtudatra szoktassa. Sokan mondták akkor, hogy Artúr egy pótgyerek. Ezt persze mi nem így láttuk, de kétségtelen, jutott neki szeretet bőven.
Aztán 2002-ben elkezdett foglalkoztatni a hátépítés, a nagyvárosból kiköltözés gondolata. Olyannyira, hogy néhány hónap alatt tulajdonképpen mindent tető alá hoztunk: találtunk és vettünk telket, megterveztettük a házat, találtunk kivitelezőt, elintéztük a hitelt, így a gondolat megfogalmazódásától számítva 1 év múlva, 2003 szeptemberében a jelenlegi otthonunkba költözhettünk.
Ugyan az Államkincstár felé vállaltunk egy második gyermeket a szocpolért, de úgy voltunk ezzel is, hogy majd meglátjuk, miként alakul az életünk. De azért már kezdett mindkettőnket foglalkoztatni a dolog, éreztük az idő múlását, kezdtünk tisztába lenni a ténnyel: vagy az elkövetkező néhány évben lesz még gyerekünk, vagy maradunk egygyermekes család.
Sokat beszélgettünk erről, a nagy kérdésekhez, komoly döntésekhez méltó módon sorakoztattunk az érveket, ellenérveket. Előbbiek mögött jórészt emócionális okok álltak, az utóbbiak közé került pl. az, hogy Márton „kirepülésével” tulajdonképpen lehetőségünk nyílna bepótolni az elmulasztott fiatal éveket.
Aztán az élet döntött helyettünk, pontosabban rásegített a már majdnem megérett döntésre: feleségem terhes lett. Legalábbis érzett magán valami változást, vettünk egy tesztet, és együtt örültünk a kétcsíkos eredménynek. Kimondott szavak nélkül is tudtuk, hogy nagyon, de nagyon vágyunk mindketten egy új jövevényre.
Ugyan ez a baba elment – semmi különös nem történt, csak elvégezte a dolgát az, aminek ez volt a dolga. Hogy miért 1 héttel később, mint kellett volna? Talán épp azért, hogy segítségünkre legyen meghozni életünk legjobb döntését.

Legjobb döntés
Büszkék lehetünk rá, hogy számos legjobb döntés volt már az életünkben. Tulajdonképpen a nagy döntéseinkről utólag mindig elmondhattuk, hogy az volt az addigi életünk legjobb döntése.
A házasságunk, az első munkahelyem, a feleségem munkahelye, majd munkahelyváltása, az építkezés, a munkahelyváltásom. Mind mind meghatározó döntés, és mindegyiknél úgy éreztük utólag, hogy jól döntöttünk.
De mindezek eltörpülnek amellett, amit a második baba tudatos megcélzása jelentett.

1 év kényszerű várakozás után ráadásul segítette a döntést, hogy hosszabb huzavona után eldőlt: bezárja a fenntartó azt az iskolát, ahol a feleségem tanított, ahol remek tanári közösség alakult ki, ahol remek szellemben nevelték a diákokat.
Így fogant meg Félix 2007 elején, amikor kezdetét vette a mi álomutazásunk.

Túl szép volt?

2010.09.11. 00:48 - Felixblog.hu

Címkék: munka depresszió ősz eső düh tanítás értetlenség hitetlenkedés

Ma ismét borongós volt az idő, remek a depresszió szinten tartásához.
Ezt megelőzően szerettem az esős időt, a szemerkélő esőt, a ködszitálást, a havazást. Most viszont nagyon nehezen viselem ezeket a napokat. Illetve viseljük. Ma a feleségemnek a szokásosnál is nehezebb napja volt.

Azokat a napokat éljük, amikor már véget ért a nyári pihenés, és ismét a munka tölti ki a hétköznapokat. Ugyan a feleségem nem kapott tanári állást, így délelőttönként nincs mit csinálnia, de az egyetemen óraadó hétfőtől csütörtökig délutánonként. Imád tanítani, imád nevelni, szerencsére most is tudja hasonló elhivatottsággal végezni a munkáját, mint korábban. Jó látni rajta, ahogy kiszakad a nihilből, és némi lendülettel bír, mikor az egyetemről, a hallgatóiról beszélgetünk.
Nemrég voltam a padláson, az őszi dekorációkat kellett előszednem.
Jópár doboz oldalát kellett átolvasnom, hogy mi van benne, mire megtaláltam. Előtte is kinyitottam néhány dobozt. Félix tavalyi téli holmijai voltak benne. Nyilván néhányat már kinőtt volna télre, de biztosan lett volna jópár, amit még idén télen is hordhatott volna.
Csak az a rohadt „volna” ne lenne ott!
A düh, a hitetlenség és az értetlenség kevereg bennünk azóta is.
Miért volt baj, hogy boldogok voltunk? Miért volt baj, hogy volt egy tüneményes, jólelkű, kiszámítható és terelgethető angyalkánk? Hogy ismét fiatalnak érezhettük magunkat, hogy egy ember számára a legnagyszerűbb érzés, a szülői büszkeség tölthette ki a szívünket?
Tudom, a szülőknek mindig a saját gyereke a legszebb.
De Félix mégis több volt, mint egy aranyos kisfiú. Kedves, mosolygós volt mindenkihez, őszinte, nyílt és érdeklődő tekintettel fordult mindenkihez, akár bevásárolni mentünk, akár barátokhoz, ismerősökhöz. Mamájának komoly szerepe volt ebben, hogy szinte sosem sírt, ha mégis, az leginkább a fáradtság miatt volt.
Megvolt a maga kis ritmusa, rendje az életének, szertartásszerű szokásokkal, de ez így van rendjén.
Tavaly augusztusig még délelőtt is aludt 1-1,5 órát, azóta csak ebédután töltött 2-2,5 órát alvással. Az éjszakák nyugodtan teltek, pici kora óta aludt végig.
Beteg sosem volt, nem volt náthás, nem volt lázas. Egyszer volt hőemelkedése az oltás miatt, illetve javítom: egyszer mandulagyulladása volt, 2 napig volt hőemelkedés és láz között.
Kiszámítható volt, lehetett vele tervezni, soha nem hisztizett, hogy ő most mást akar csinálni. Persze kellett hozzá türelem, hogy elfogadja, mi miért történik, de mindenkiben megvolt ez. Így ha úgy adódott, minden további nélkül ott lehetett hagyni a nagyszülőknél, de a feleségem is elmehetett otthonról nélküle, és még integettünk is neki a teraszról. Aztán persze mondta valamivel később, hogy „mama”, de azért elfogadta, hogy „ő most tanít, hogy a gyerekek olyan okosak legyenek, mint ő”. Nemigen emlékszem olyanra, hogy sírt volna miatta.
Talán igaza van a feleségemnek: túl szép volt minden.

Lelkiismeret

2010.09.08. 22:49 - Felixblog.hu

Címkék: vásárlás időjárás emlék együtt változás idő otthon lelkiismeret nevetés tiszta

Lelkiismeretfurdalásom van.

Lelkiismeretfurdalásom van, ha nevetek.
Tudok, szoktam is. Hiszen alapvetően jókedélyű, optimista emberek vagyunk, tudunk nevetni a helyzetkomikumokon, egy-egy jól sikerült poénon, összekacsintós odamondáson.
Ez most is így van, mégis rossz érzés fog el utánna. Pedig nem kéne, de mégis. Mintha kicsit cserbenhagynánk vele a Félixet. Pedig nem, hiszen ő is rengeteget nevetett, vele is rengeteget nevettünk, és biztos vagyok benne, hogy ő is azt akarná, hogy nevessünk továbbra is rengeteget.
Lelkiismeretfurdalásom van a múló idő miatt.
Mintha figyelmetlen szülőként hátrahagynánk a Félixet. Hiszen őneki augusztus ötödikén megállt az idő, így ő nem értheti, mire az őszi tanévkezdés, mire az őszi dekorációk előkészítése, stb.
Aztán nyilván történt volna vele ez-az, elvágja az ujját, beüti a térdét, kinövi a cipőjét, olyasmi történésem, ami a hétköznapi élet része mind. De így, hogy ezek nem történnek meg, olyan, mintha megállt volna az idő, és mégsem: nekem, nekünk ugyanúgy telnek a percek, az órák, a napok, a hetek, mint korábban. Illetve dehogy ugyanúgy!
Lelkiismeretfurdalásom van, ha vásárolunk valamit.
Hiszen ő ezt már nem láthatja, nem tanulhatja meg, hogy hol lesz a helye, nem tanulhatja meg, hogy mire lehet használni. Mintha kicsit cserbenhagynánk azáltal, hogy változtatunk egy kicsit azon a környezeten, amit ő megismert, megszokott, az otthonának tudhatott.
Lelkiismerfurdalásom van, ha tönkremegy valami, és kidobjuk.
Mert azzal változik az az otthon, amit ő megszokott. Tudta, hol a helye, hogyan működik, mire lehet használni, ő használhatja-e vagy sem. És azzal, hogy megválunk egy-egy tárgytól, mintha kicsit tevőlegesen is koptatnánk az ő emlékét.
Lelkiismeretfurdalásom van az időjárás miatt.
Hiszen amikor ő még velünk volt, nyár volt, huszonvége-harminceleje fokok, napsütés, néha egy-egy zápor. És furcsán hat most a 15-20 fok, szemerkélő vagy éppen áztató eső, borús idő. Az ember kabátot vesz, esernyőt magához, amikor elmegy otthonról. És ez mintegy ráerősít az idő egyirányúságára, meg nem állíthatóságára.
Lelkiismeretfurdalásom van, ha nem jut eszembe egy-egy kifejezés, vagy emlék.
Igen, előfordul, hogy egyikünk-másikunk nem tud felidézni egy-egy közösen megélt eseményt úgy, ahogy valaki más tisztán emlékszik.
Oké, a feleségem volt éjjel-nappal a Félixszel, nyilván neki van a legtöbb emléke, benne élnek leginkább a Félix szavai, mondatai, gesztusai. Épp ezért is szégyellem magam, hogy nem tudok jobban vigyázni a nekem jutott jóval kevesebb emlékre.
Lelkiismeretfurdalásom van, ha este nem vagyunk itthon.
Mert nekünk itthon van a helyünk, hiszen Félix korán fekszik, és nem tehetjük ki annak, hogy önzőségből, csak hogy mi egy kicsit kikapcsolódhassunk, mondjuk sétáljunk egyet a belvárosban, hogy ezért megbontsuk az ő nyugalmas és megszokott napirendjét.
Tudom, most már szabadok vagyunk este is, de nem akarunk azok lenni.
Persze ez is csak menekülés, ha nem vagyunk itthon, hiszen addig is történik velünk valami, találkozunk barátokkal, ismerősökkel, beszélgetünk, és addig sem kell szembesülni az otthonunk rémisztő csendjével.
Tudom, fentiek legtöbbje a változások miatt, a szükségszerű, elkerülhetetlenül elszenvedett változások miatt van, hiszen az élet megy tovább, az idő kereke forog tovább megfékezhetetlenül.
Lehet, hogy túlságosan ragaszkodom megszokásokhoz, tárgyakhoz. Lehet, hogy nem a lényegre fókuszálok, hiszen nem egy felvett kabáton, egy újonnan vásárolt vázán, egy felhangzó nevetésen múlik Félix emlékének hozzá méltó ápolása.
Ugyanakkor nyugodt vagyok, tiszta a lelkiismeretem.
Mert amit lehetett, megadtunk neki, mindent megtettünk az ő kiegyensúlyozottságáért, egy kisgyermeknek oly fontos kiszámítható, megbízható környezetért, szerető családi háttérért.
Többször feltettük már magunknak a kérdést: mit csinálnánk másként?
És mindig ugyanaz a válasz: semmit. Minden úgy volt jó, ahogy azt csináltuk. Kiegyensúlyozott, nyugodt, jókedélyű volt már csecsemőként is, aztán kellően mértéktartó, óvatos, emellett eszméletlen lotyaszájú volt kisgyermekként. Imádta az ő mamáját, oda volt és sokszor ámulattal nézte vagy beszélt az ő tesójáról, a mi kapcsolatunk is csodálatos volt.
Megvoltak a maga kis szokásai, amihez mi maximálisan tudtunk alkalmazkodni. Ő volt a világmindenség közepe. Vele keltünk, vele voltunk egész nap, vele ettünk, vele csináltunk mindent. De ő is igazodott mihozzánk. Együtt borotválkoztunk, együtt mostunk hajat, együtt mentünk bevásárolni, együtt vittük ki a kutyákat.
Rettenetesen hiányzik...

Temető

2010.09.07. 21:37 - Felixblog.hu

Címkék: játék család szülő emlék apám gyermek felelősség sors tragédia sír temető kötelesség

Ma először voltam egyedül a temetőben. Ott, ahova egyébként szerettem kijárni. Nemcsak abba, ahol apám nyugszik, hanem minden temetőt szerettem. Mikor a munkám kapcsán sokat utaztam az országon belül, néha előfordult, hogy megálltam és sétáltam egyet egy „hangulatos” temetőben. Néztem a sírokat, olvastam a neveket, a születési és halál időpontjait, az egy sírban nyugvó hozzátartozók alapján elképzeltem emberi sorsokat.
Eddig valahogy jól megvoltam a halállal. Apám korai halála, illetve hogy épp a 6. születésnapom másnapján halt meg, valahogy kicsi gyerekkoromtól kezdve viszonylagos komfortérzetem volt a halállal kapcsolatban. Persze, apám halála nem rám rótt hatalmas terheket, mire tudatomra ébredtem, már megszokott dolog volt számomra, hogy ő már nem él.
Félixszel is viszonylag gyakran mentünk ki a temetőbe, tudta hogy kihez megyünk, segített ültetni, öntözte a virágokat. Hihetetlen, hogy ma már ő is ott nyugszik a nagyapja mellett!

Szóval ma egyedül voltam kint. Ráértem, így felkerestem több családtag, ismerős sírját is. Vártam, hátha megint megnyugvással tölt el, hogy annyi sok, nálam idősebb, többet tapasztalt ember között merenghetek.
De nem a megnyugvást kaptam. Inkább szembesített a jelen helyzet visszavonhatatlanságával, megváltoztathatatlanságával. Csupa olyan sírokat láttam, amiken egy-egy család tragédiája volt leolvasható. Az ötvenes éveikben járó szülők 10-15 évvel túlélték a huszonévesen elvesztett gyermeküket. Persze az nem derül ki, hogy volt-e másik gyermekük. Őszintén remélem, hogy igen, bár a fájdalmuk nekik is leírhatatlan lehetett. Kisgyermek, akinek útravalóul annyit véstek a sírjára, hogy legyen könnyebb neki a föld, mint amilyen rövidke élete volt. Szegényke beteg lehetett.
Természetellenes, az emberi lélek ellen való, ha egy szülőnek kell eltemetnie a saját gyerekét. Pláne, ha az még egy ártatlan kisgyermek, aki előtt ott van nemcsak az élet, hanem még az első barátság, az első szerelem, az első célok, az első álmok megfogalmazása.
Feleségemnek tiszta emlékei vannak a másfél éves koráról is, és a későbbi évekről is.
Nekem van néhány emlékképem az óvodáról, de apámról, aki 4 éves koromtól haláláig beteg volt, és hol otthon, hol a kórházban volt, szinte semmi.
Eszerint Félix fiatalabban ment el, mint amikortól én emlékeket ápolok a saját életemből. Iszonyat, hogy milyen fiatalon kellett távoznia, iszonyat, hogy mennyi, de mennyi dolgot, örömöt, élményt nem élhetett meg velünk.
Anyám a pincében egy ládában őrzi a játékaimat. Lego, matchbox-ok, kirakók, társasjátékok. Szerintem a felét nem tudnám most fejből felidézni, de ha látnám őket, többségükről meg tudnám mondani, hogy kitől és mikor kaptam. Mert akkor nekem az volt a fontos, az rögzült bennem.
Mikor a Márton kicsi volt, úgy Félix korú, vagyis 2,5-3 éves lehetett, volt egy színes építőkockakészlete. Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, figyelmetlenül léptem be a szobájába, és véletlenül ráléptem, és eltörött 2 vagy 3 eleme. Szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett miatta, illetve van még a mai napig is. Hiába csak pár építőkocka volt, az mégis része volt az ő addigi rövid életének, ahhoz emlékek fűzték, az neki sokkal-sokkal többet jelentett, mint egy szimpla játék. A mai napig emlékszik rá, persze nyilván neki is későbbről maradt meg az emléke, nem akkorról, amikor még néhány darabbal több volt a készlete.
Voltunk ma egy bevásárlóközpontban is.
Láttunk a bejáratnál a babakocsi mellett cigarettázó szülőket.
Kétszer is összefuttottunk ugyanazzal a babakocsit toló párral, akiknek mindkét alkalommal vigasztalhatatlanul sírt a gyereke, de egyiküket sem láttuk, hogy szólt volna hozzá, vagy hogy az anya odahajolt volna a gyerekhez, és megpróbálta volna megvigasztalni. Nem, ne vegye ki, ha úgy látják jónak, nem akarok én okoskodni, de valahogy mégis rossz érzés volt!
Rossz érzés volt, mert úgy éreztük, méltatlan dolog volt bennünket megfosztani életünk egyik értelmétől, akiből erőt és kitartást, szeretetet és büszkeséget meríthettünk nap mint nap. Méltatlannak érezzük, hogy körülöttünk sok-sok gyerek nem kapja meg a szüleitől azt a gondoskodást, azt a szeretetet, amit egy csöppnyi kis élet elvár, megérdemel, és mégis tőlünk veszik el azt, aki nemcsak kapott, hanem adott is rengeteget.
Persze megint nem alkudozni akarok, senkivel ne essen meg az, ami velünk megesett! Nincs az a hitvány szülő, aki ezt érdemelné, hogy tehetetlenül kelljen végignéznie, ahogy a gyermekét próbálják újraéleszteni! De mégis rossz látni, mennyien nem tudják, hogy mekkora ajándék, mekkora kegy a Jóistentől, hogy gyermeket hozhattak a világra, hogy felnevelhetik, formálhatják, terelgethetik a maguk értékrendje, a maguk hite szerint.
Talán ezért is írom ezt a blogot.
Nem azért, hogy ismerősök és ismeretlenek megismerhessék egy, a kisgyermekét elveszítő apa, illetve család mindennapos érzéseit, útját, hanem hogy erősödjön bennetek az érzés, hogy igenis meg kell becsülni minden együtt töltött órát, napot!
Ne vegyétek magától értetődőnek, a természet rendjéből eredőnek, hogy társatok van, akivel közös utódot, utódokat nemzetek, neveltek, majd elengeditek, hanem vegye mindenki megtiszteltetésnek, hogy van egy ember, akinek ő a társ, ő a támasz örömben és bánatban! Hogy van egy vagy több gyermek kettőtökből összegyúrva, akiknek ti vagytok a szülők: Mama és Papa, Anya és Apa, Édesanya és Édesapa, vagy szólítson titeket bárhogyan, akik felé felelősségetek, sőt kötelezettségetek biztosítani a nyugalmat, megteremteni a harmóniát, hogy az ő vagy ők életét végigkísérő gyermekkori emlékek inkább mosolyt csaljanak az arcukra, mint megkönnyebbülést vagy netán haragot!

Hétköznapok

2010.09.06. 23:31 - Felixblog.hu

Címkék: munka pletyka rendőrség öröm találkozás családi pótlék megerősödik

Ma megjött az Államkincstár határozata, miszerint e hónaptól a családi pótlékot megszüntetik. Az indoklás szerint azért, mert a gyermekem elhunyt.
Ez így igaz, sajnos valóban ez a száraz tény, mégis szívbehasító ezt így leírva látni. Persze ez mégis így van rendjén, ez a világ így tud működni, hogy mi mindannyian csupán egy azonosítószám, néhány személyes adat vagyunk egy hivatal számára. És nyilván nem könnyű egy ügyintézőnek sem, ahogy egy mentőtisztnek, egy pathológusnak, egy lelkésznek, egy óvónőnek sem, mikor a munkája során szembesül a ténnyel: egy csöppnyi, védtelen és ártatlan, gondviselésre és gondoskodásra vágyó, szinte csak jövővel rendelkező élet távozott közülünk.

Aztán a hétköznapok nehezen viselhető terhe, amikor visszahalljuk, hogy a lakóhelyünkön micsoda mendemondák keringenek a tragédiánkkal kapcsolatban. Mégha konkrétumokat nem is, mert a jóakarók megkímélnek. Tudom, nem kéne ezekkel törődni, mondanám én is a kívülálló kényelmével másnak, de mikor az ember saját fájdalmával kapcsolatban merül fel, szentségtörésnek éli meg azt.
Hibáztatni botorság lenne bárkit is, hiszen valóban bizonytalanságban tartottuk még a legközelebbi szomszédokat is, miközben az ilyen esetben hivatalból eljáró Városi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályáról értesítést kapunk postai úton, merthogy előzmények nélküli, nem ellenőrzött körülmények között bekövetkezett haláleset történt. Így talán okkal hiszi a kívülálló, hogy itt valami olyan dolog történt, aminek nem árthat, ha egy kicsit hozzátesz, dramatizál, csak hogy jólértesültnek tűnjön a szomszédjai felé. Lehet, hogy le kéne mennem a postára szólni, hogy netovább, meg talán a kocsmába is, hogy első kézből is terjedjenek a hírek.
Aztán van jó része is a hétköznapoknak.
Hogy belefeledkezhet a munkába az ember, hogy a tragédiájának nagyságrendjében elenyészőnek tekinthető sikereket ér el, örömet szerez másoknak, így magának is, amik így valamelyest mégiscsak jóérzéssel töltik el.
Vagy amikor az ember összefut rég nem látott ismerősökkel. Egy volt tankörtársammal b. 5 éve találkoztunk utoljára, örültem a viszontlátásnak. Zavarba is hoztam, mert kételkedve kérdezte, hogy igaz-e, amit hallott. Tény, hogy könnyebb volt, hogy nem nekem kellett elmondanom, és talán ezért is volt az, hogy a viszontlátás öröme az adott pillanatban felülírta a permanens szívfájdalmam.
És ezek az apró örömök jók, nagyon fontosak, és a mostaninál is nagyobb mélységekbe taszítana bennünket, ha ezeket nem vennénk észre, nem lennénk hajlandók tudomást venni ezekről. Mert ki kell tudnunk lépni e tragédia önemésztő körforgásából, már csak azért is, mert itt van nekünk Márton, akinek még igencsak szüksége van ránk, továbbá itt vagyunk egymásnak is a feleségemmel, és hiszem, egészen bizonyos vagyok benne, hogy sok boldog órát/napot/hetet/hónapot/évet fogunk még együtt megélni. Természetesen Félix emlékével megerősödve. Csak erősödnénk már!

süti beállítások módosítása