Egy vidéki nagyváros melletti csendes faluban élünk immár 7 éve. Élvezzük a nyugalmat, szeretünk itt élni. Vannak persze infrastruktúrális hátrányok, talán mi sem tettünk meg mindent, hogy mihamarabb befogadjanak bennünket, de a közvetlen szomszédokkal nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Kedvesek, odafigyelünk egymásra.
Harmincas éveink végén járunk, feleségemmel novemberben leszünk húszéves házasok.
Kamaszszerelem volt a mienk, aminek a gyümölcse Márton, aki most 19 éves. Főiskolára jár Budapestre, eddig kollégiumban lakott, most keres néhány társával közösen keres albérletet. Jól elvan Pesten, a tanulmányait intézi becsülettel, élvezi az önállóságot.
Feleségem tanár, német nyelvet tanít középiskolában. A 2007-es tanév végéig 10 éve tanított ugyanabban a gimnáziumban, amit akkor az üzemeltető felszámolt, bezárt. Ez nagyon sajnálatos volt, egyfelől az iskola örvendett jó hírnévnek, megbecsülésnek, másfelől a magas sznívonalú oktatás mellett remek szellemű nevelőmunkát is végzett az iskola tanári-nevelői kara. Ezt a szellemiséget, összetartást mutatja az is, hogy a mai napig kéthavonta összejár a kollégák többsége egy közös vacsorára.
Jómagam műszaki végzettségű vagyok, 10 évig tervezőként dolgoztam egy húszfős cégnél a lakóhelyemen, 4 éve egy gyerekkori barátom invitálására egy budapesti IT-multinál kezdtem el dolgozni, mint az értékesítést támogató backoffice-munkatárs. Imádom a számokat, statisztikákat, adatbázisokat, talán az eszem, látásom is megvan hozzá, hogy egy nagy, átláthatatlannak tűnő adattömegben összefüggéseket fedezzek fel, illetve lelkesedésem, szorgalmam, kitartásom, hogy ezeket ki is emeljem, meg is mutassam a kollégáknak.
Így az elmúlt 4 évben naponta ingáztam Budapest és az otthonunk között, reggelente 3:45-kor keltem (bevallom, gyakran snooze-oltam 4:15-ig), kb. 70 perc volt az út, így legtöbbször 6 órakor már az irodában voltam. Sajnos nem voltam annyira korrekt a családommal szemben, hogy legkésőbb 4-5 között minden nap elinduljak haza, sokszor 7-8 között indultam csak el. A sors fintora, hogy július elején közölték, hogy kinti döntés eredményeképp megszüntetik a pozícióm, így köszönik a korrekt hozzáállásom, lelkesedésem, lojalitásom, de nem tudnak hasonló pozíciót felajánlani. A döntést elfogadtam, még inkább megkönnyebbüléssel is fogadtam, hisz így kézenfekvő esély mutatkozik arra, hogy az otthonomhoz közelebb találjak munkát.
Persze maga az ingázás nem okozott gondot, remekül ki tudtam használni gondolatrendezésre, úgymond 'mind management'-re ezt a napi átlagban 2,5 órát, illetve a kihangosító komfortját élvezve hazafelé vagy a feleségemmel vagy egyik-másik barátommal beszélgettem végig az utat.
Anyósom és apósom néhány éve nyugdíjasok mindketten, minden idejüket a hétvégi házuk csinosítására fordítják. Ahogy az ilyenkor szokott lenni, soha nem voltak még ennyire elfoglaltak, mint most, nyugdíjas éveik alatt. Mindig úgy érzik, máris lemaradásban vannak mindennel. Mi persze igyekszünk lassítani őket, hogy élvezzék is ezeket az éveket, ne csak végigrohanják, de hát nehéz egy gyereknek megváltoztatni a szüleit. Persze a nagy rohanásukban mindig lehet rájuk számítani, bármikor szükség van segítségre a ház körül vagy a Félixre vigyázni, segítenek szó nélkül, tényleg soha rosszabb anyós-apóst senkinek.
Anyám 32 éve él egyedül, apám 2 év betegeskedés után 1978-ban agydaganatban meghalt. Ketten maradtunk (van ugyan egy féltestvérem apám első házasságából, most már túl az ötvenen, de ő az édesanyjával élt Budapesten, amolyan távoli nagybácsiként toppant be hozzánk időről időre váratlanul, együtt sosem éltünk, igazi testvérem így nem tudott lenni), de anyám mindent megtett, hogy apám helyett apám legyen, nagyon jó helyen taníttatott, terelte az utamat tisztességgel. Komoly támasza volt anyámnak 3 lánytestvére és családjaik, akikkel ma is napi, igen szoros kapcsolatot ápol.
Ugyan mikor elsőéves egyetemistaként közöltem vele, hogy nősülök és nagymama lesz, rombadőlni látszott minden igyekezete, amivel engem a tisztességes életre nevelt. Persze idő neki is igazolta, hogy ha korainak is tűnt az elhatározás, megálltuk a helyünket fiatal házasokként és fiatal szülőkként.
A szűk családhoz tartozik még a sógornőm, aki szintén Budapesten él, harmincas évei közepén jár, tavaly ment férjhez, és 1 hét múlva várják az első gyermeküket.
