Írtam számtalanszor, folyamatosan Félix jár az eszünkben. Leginkább a mi, szülők nézőpontjából próbálom felfogni a tényt, megérteni az okot, feldolgozni a fájdalmat. Az elszalasztott lehetőségeket, a semmivé vált előttünk álló örömteli éveket tekintetében is magunkat látom meglopva. Persze tudom, hogy alapvetően Félixtől vették el a legtöbbet. Érzem, tudom, de ez megfoghatatlan.
Beszéltem már anyósomék skizofrén helyzetéről, hogy egyszerre síratják egyik unokájukat, miközben örvendeznek a másik születésének. Ahogy anyám is egyidejűleg érzi Félix hiányát, és köti le a betegsége, annak gyógykezelése, és eddigi, a vártnál hál’istennek elviselhetőbb, mellékhatásmentesebb volta.
Azonban egyvalaki kapcsán még nemigen gondoltam át mindezt. Mártonra gondolok, a nagyobbik, lassan 20 éves fiunkra.
Látom és írtam is, hogy küzd, de bezárkózva, eltemetkezve a napi dolgokba, az ő kétlaki (3 nap főiskola Pesten, 4 nap itthon, ebből 3 nap munkával – az ő választása és döntése szerint) életébe. Látjuk azt, hogy ügyesen viszi és rendezi a dolgait, büszkék vagyunk az érett gondolkodására, az önálló feladatmegoldásaira. Persze néha lehetne átgondoltabb, lehetne több tekintettel ránk is, lehetne kommunikatívabb, de tényleg őszintén merem mondani: senkinek se legyen kezelhetetlenebb, összeférhetetlenebb 20 éves gyereke!
Egy dolog azonban a napokban jutott csak az eszembe: Márton nem csak a most 3 éves testvérét, hanem a mindenkori 16 évvel fiatalabb öccsét veszítette el augusztus elején.
Írtam már többször: egészen különleges volt az ő kapcsolatuk. Márton zárkózott, emellett sokszor lázadóbbnak állította/állítja be magát, mint amennyire lázadó valójában, de ugye muszáj egy kamasznak fenntartani a látszatot.
Feleségem és én másképp kezeljük ezt. Ő közel tartja magához, igyekszik megértő lenni, érdeklődik, aggódik érte, és ezt nem is hallgatja el. Én igyekszem józan, ésszerű, korábbi tapasztalatokkal alátámasztott tanácsokkal ellátni őt, és igyekszem kicsit feszegetni a zárkózottságát, a helyből elutasítását meggyengíteni. Persze lehet, hogy ezzel éppen az ellenkező hatást érem el, de talán mégsem.
Márton is nagyon várta a Félix születését, őszinte érdeklődéssel kérdezett, látszott rajta a megilletődött öröm és büszkeség, amikor először a kezébe vehette. Félix természetesen azonnal elbűvölte. Később, ahogy Félix nőtt, egyre inkább volt tekinthető kistesvérnek, mint csecsemőnek, Márton is egyre többet időzött vele. És szépen alakulóban voltak az ő kis titkaik, összenézéseik, szófordulataik.
Tudom, mindig is tudtam, így is tartom helyesnek, hogy előbb-utóbb Márton ritkábban fog hazajönni, kéthetente, havonta, netán még ritkábban. Azonban biztos voltam benne, hogy Félix mindig egy komoly érv lesz a hazajövetel mellett, ha vacillálni kezd, hogy jöjjön-e vagy sem. Ahogy Félixnek is hatalmas öröm volt, ha Mártont viszontláthatta.
És aztán még előtte volt az óvoda, ahol majd lehet dicsekedni a bátyjával. Emlékszem, én is milyen büszke voltam, amikor a 13 évvel idősebb bátyám, féltestvérem időnként váratlanul betoppant hozzánk. Felültetett a nyakába, úgy mentünk be, mikor az udvaron talákoztunk.
Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ők nagyon-nagyon jó testvérek lettek volna a későbbiekben is. Talán Márton feltételezhetően lassan alakuló apaösztönét is kielégítette volna, bár pl. a pelenkacserét Márton mindvégig ügyesen bojkottálta. Persze nincs ezzel baj, csak húztuk vele nem keveset.
Szóval egészen bizonyos vagyok benne, hogy amilyen remek testvérek voltak ők 20, illetve 3 évesen, ugyanolyan figyelmes, gondodkodó, egymásért rajongó testvérek lettek volna 25, illetve 8, vagy 30, illetve 13, vagy 40, illetve 23 évesen, és sorolhatnám még.
Ezért is, Márton miatt is fontos, hogy legyen erőnk, egészségünk és a Jóisten akarata egy új babához!
