Félixblog

Este anyósoméknál voltunk a kertjükben. Jó volt kimozdulni, sütöttünk szalonnát, jót beszélgettünk.
Ugyanazokkal küzdenek, mint mi. A legkülönfélébb hétköznapi cselekvésekről, történésekről a legváratlanabbul beugrik egy a Félixszel kapcsolatos eset, történet, egy mondata, egy megjegyzése, egy megszokása, amihez ragaszkodott. Ma pl. gyufát kerestek otthon. Félix nem a helyén látta meg náluk a gyufát a konyhában, onnantól kezdve az volt a helye a gyufának. És azt ráadásul a mamájával vették, így minden egyes alkalommal elmondta, hogy „Gusza. Mama vette.”.
Neki ezek voltak azok a történések, amik teljessé, mozgalmassá tették az életét. Mi küzdünk a szolgáltatókkal, harcolunk a hivatalokban az igazunkért, konfrontálódunk a munkahelyünkön. Őneki a 3 héttel korábban a mamájával együtt vásárolt gyufa, a mosás után teregetéskor a zoknipárok kikeresése, a szertartásszerű reggeli/esti menetrend, a megszokásokhoz való makacs ragaszkodás jelentette az eseményt.

Ott tartottam, hogy küzdünk, vagyis lényegében semmi újat nem tudok mondani. Elnézést is kérek, ha egy-egy poszt talán kevésbé egyedi, kevésbé eredeti, kevésbé szól másról, mint a fájdalomról, ami tépi, marja a szívünket a nap minden órájában, minden percében. De ez most a mi életünk, ez határozza most meg a mindennapokat.

Ma visszahallottam, hogy van, akinek rosszul esett, hogy személyesen hívtam fel, hogy mi történt velünk. Rosszul esett neki, mert megrémítettem, hogy ilyen létezik és ezzel elviselhetetlen súlyt dobtam a vállára, rosszul esett neki, mert kereste a helyes módját az együttérzése kifejezésének, de nem lelt rá. Megértem, nekem is eltelt jópár nap, mire rájöttem, hogy mennyire mások vagyunk, és ehhez az kellett, hogy vissza tudjak idézni néhány beszélgetést, és megértsem, a beszélgetéseket az különböztette meg egymástól, hogy volt, aki empatikusabb tudott lenni, volt, aki kevésbé vagy egyáltalán nem. Van, aki egész egyszerűen bezárkózik egy ilyen tragédia hallatán, így védi magát és a családját ennek terhétől. Persze nekem nem is az együttérzés kifejezése volt a fontos, hanem hogy beszélhessek és ne csupán az üres szobának tegyem ezt.

Nem tudom azt sem eldönteni, jó-e, hogy Félix képei vesznek bennünket körül. 25-30 fotója van kinn a ház különböző helyiségiben a falakon, kommódon, asztalon, de ezek többsége már korábban kint volt, alig néhány újabb fotó került ki augusztus 5. után. Így aztán az lenne a természetellenes, ha egyetlen fotó sem lenne kinn, vagy ha 2-3 darabot hagytunk volna csak meg.
Viszont minden egyes alkalommal, mikor ránézek valamelyikre, és nem könnyű nem a szemébe nézni, mikor elmegyek egy kép mellett, újra és újra szembesülök a megváltoztathatatlannal, újból és újból feltépi kissé vagy jobban a lassan gyógyuló sebet. De nem tehetünk mást, nem rejthetjük el őt és az emlékét csak azért, hogy nekünk egy kicsit könnyebb legyen.

Írtam már, hogy nem jó a tiszta fej. Ha kicsit belefeledkezünk valamibe, ha kicsit eltereljük a figyelmünket valamivel, akkor némileg elviselhetőbb a helyzet. Sőt, képesek vagyunk percekre teljesen megfeledkezni az elmúlt másfél hónapról. De ehhez „butítani” kell magunkat, ami meg épp ellentétes a korábban megszokott és idealizált tisztánlátással, körültekintéssel, ami jellemzett bennünket, ami célként és alapvetésként lebegett a szemünk előtt. Tehát kicsit meg is kell hasonulni önmagunkkal, ha valamelyest elviselhetőbbé, nem annyira megterhelővé akarjuk tenni egy bizonyos időszakot. Lehet, hogy túlmisztifikálom ezt a dolgot.