Pénteken voltunk a temetőkben. Ugyan szerencsésen alakult az idei Mindenszentek-Halottak napja, hogy tulajdonképpen 4 napra húzódik el, de mi már kimentünk pénteken délben. Voltunk vidéken is. Mindenhol inkább még az ünnepi előkészületek zajlottak, de nekünk idén ennél többre nem volt erőnk.
Tegnap volt Félix születésnapja.
Volt nagy családi sokadalom, de más apropóból, így véletlen, hogy épp tegnapra alakult így. Vagy tán mégsem volt véletlen. Talán nem akartak bennünket egyedül hagyni?
Egyébként nem hoz lázba bennünket különösebben egy születésnap, megünnepeljük a megünneplendőt, de nem misztifikáljuk túlságosan. A sajátommal is talán csak apám másnapi halála évfordulója miatt vagyok szentimentálisabb. Illetve Félix tavalyi születésnapja a kétnapos kórház miatt volt nehezebb, de erről már írtam.
Ahogy arról is, hogy nagyon féltem, miként fogjuk megélni Félix 3. születésnapját, de ahogy közeledett a nap, egyre inkább nyugodtam meg. Megnyugodtam, mert hiszen eddig is minden nap róla szólt, addig is, amíg velünk lehetett, de azóta is így van ez. Ez a nap sem szólhatott őróla még jobban, mint a többi. A családi sürgés-forgás meg azért kitöltötte az üres perceket is.
Azért este apósommal kimentünk a temetőbe. Jó volt beszélgetni. Nem csak a Félixre emlékeztünk, más dolgokról is jó volt szót váltani.
Ma volt halottak napi istentisztelet a templomunkban, kaptunk rá névre szóló meghívót, de nem mentünk el. Nem tudtunk. Vacilláltunk ezen sokat. Tudjuk hogy illene viszonoznunk a Félixért és értünk imádkozóknak, hogy érezzük az erejüket, hálásak vagyunk a támogatásukért, de nem tudtuk rávenni magunkat. Még nem.
Ehelyett a kertben dolgoztunk egész délután.
Összeszedtük a faleveleket, elkezdtünk elpakolni a télre. Félix hintáját leszereltük a platánfáról, csúszdáját behoztuk a homokozó mellől. Holnap feltesszük őket a padlásra.
Édes Istenem, mennyire élvezné ő is ezeket a munkálatokat! És már 3 éves lenne!
Most sem tudom eldönteni, hogy igazából őt sajnálom-e jobban, hogy nem élvezheti velünk ezeket, illetve a földi élet sokszínűségét, örömeit, vagy magunkat, hogy nem élvezhetjük az ő társaságát, báját, kedvességét.
Nem is lényeges persze, mi okból fáj jobban a hiánya, de hosszú idő után kezdem érezni/sejteni, miként hozhatja el az elengedése a megnyugvást. Kicsit talán engedjük is mostanában. Persze nem biztos, hogy jó vagy szabad ezt így kijelenteni, de az, hogy ilyen nyugalommal éltük meg ezt a hétvégét, valamilyen szinten mégiscsak a megnyugvás közeledtét jelzi. Persze sehol nincs ez a megnyugvás a nyárközepi boldogsághoz, de talán kezdem felfogni, kezdek beletörődni, hogy mostantól nem szabad semmit sem ahhoz viszonyítani. Ez a belátás persze nem a bölcsességből ered, hanem nyilván a túlélési ösztönből.
