Továbbra sem tudom, továbbra sem látom, merre visz a jövő. Nem tudom, miként és főleg miféle új harmóniát fogunk találni az életünkben. Félek, Félix elengedése nélkül ez nem fog menni.
Sokan mondták már, hogy tudnunk kell elengedni őt. Nem siettetve az elengedést, de érthetően és védhetően tudtunkra adták, hogy ez az egyetlen racionális jövőbeli lehetőségünk, amit ha meg tudunk lépni(?), át tudunk esni rajta(?), el tudjuk szenvedni(?), akkor van esély, hogy újból elkezdjük felépíteni azt, ami augusztus 5-én elemeire hullott.
Az a baj, hogy nem tudom, miből áll elengedni egy elveszített szerettet. Pláne egy hároméves gyereket, akinél az ember abban a tudatban éli meg a mindennapokat, hogy még szűk 2 évtizedig még ő gondoskodik róla, ő jelenti a gyermekének a biztos igazodási pontot, akitől szeretetet kaphat, ha szeretetre van szüksége, gondoskodást kaphat, ha gondoskodásra van szüksége, dorgálást, ha dorgálásra van szüksége, bíztatást, ha bíztatásra, de legfőképp kiszámíthatóságot, amire egy gyermek személyiségnek talán a leginkább szüksége van. Persze a szülő kap is viszont rengeteget a gyermekétől.
Ez az, amit augusztus elején elvettek tőlünk. Hogy szeretetet, gondoskodást, figyelmet, bíztatást, dorgálást, kiszámíthatóságot adhassunk Félixnek, egyengethessük az útját, és hogy élvezhessünk minden vele töltött pillanatot, élvezzük a kimutatott szeretetét, humorát, rohamos fejlődését és azt az erőt, amit ő ad nekünk a hétköznapok feladataihoz.
Itt kezdődik az értetlenségem. Egy szülő számára a gyermeke, így számunkra Félix létezésének lényege, hogy LÉTEZIK. Itt van velünk, feladatot, felelősséget ró ki ránk. Ehhez képest az hozhat megnyugvást, hogy elengedjük ezt? Hogy amolyan kompromisszumos megoldásként elfogadjuk, hogy ő már nem lehet velünk? Nekem ez még nem megy. Se felfogni, se elengedni.
Arról nem is beszélve, hogy ez amolyan feladás is lenne. Feladjuk a vállalásunk, feladjuk az álmunk. Márpedig mi nem szoktunk egykönnyen feladni dolgokat. Igyekszünk felmérni a lehetőségeket, számbavenni a pro és kontra érveket egy döntést előtt, de ha egy döntést meghozunk, azt tűzön-vízen keresztül igyekszünk végigvinni. Előfordul, hogy túlvállaljuk magunkat, vagy hogy tévedünk, de akkor sem az az első, hogy feladjuk. Ahogy a döntéshez is idő kell, úgy a döntés megváltoztatásához is időre van szükségünk.
Talán túl racionális, túl számító ez így, de az érzelmektől eltekintve (persze az érzelmi kötődés mindennél fontosabb, mindent felülíró egy szülő-gyermek kapcsolatban, kéretik nem félreérteni a gondolatmenetemet) Félix kapcsán is így érzünk. Született egy döntésünk, volt egy vállalásunk, aminek teljesítése a legjobb tudásunk szerint „folyamatban volt”, kedvező visszajelzéseket kaptunk kívülről-belülről, voltak jövőbeli terveink, elképzeléseink, de aztán a Jóisten közbeszólt.
Furcsa, és talán egy kissé a fentiek kiforgatásának tűnik, hogy eszerint az életkedvünk visszanyeréséhez le kell mondanunk arról, akitől az életünkhöz a legtöbb erőt, a legtöbb kedvet kaptuk. Persze értem, hogy Félixtől visszavonhatatlanul visszavette a Jóisten a földi lét örömét, és ha nem engedjük el őt, akkor előbb-utóbb talán minket is magával ránt. Nade miért akarnék maradni, ha nekünk leginkább ő jelentette az életet?
Zavaros az egész.
Egyre inkább úgy érzem, szükségem lenne külső segítségre. Persze talán a feleségemmel együtt kellene megkeresnünk egy szakembert, de a fenti gondolatmenetekkel talán sokkal inkább sokkolnám őt, minthogy segítsem a helyzet feldolgozásában.
De az is lehet, hogy ezek a kérdések azok, amikre leginkább az idő adja meg majd a választ. Nem is annyira konkrét választ, hanem az idő múltával háttérbe szorulnak a fenti kételyek. Nem megérteni, hanem megélni kell a jövőt.
Ezért tovább.
