Ma voltunk templomban. Az istentisztelet keretében volt egy rövid megemlékezés Félixről. A prédikáció is nekünk, hitünkben és bizodalmunkban megrendült szülőkhöz, hozzátartozókhoz szólt. Értettük, helyretettük, feldolgozzuk.

Az imádságban azt kértem a Jóistentől: ő is lelje annyi örömét Félixben, mint mi, és adja meg neki azt a törődést, gondoskodást, odafigyelést, amit mi megadtunk neki! Lehet, hogy a mi kis angyalkánkra máshol másnak nagyobb szüksége van, és a Jóisten amiatt vette vissza tőlünk, hogy másnak odaadhassa.

Feleségem mondott most este egy szép és elgondolkodtató dolgot.

Ahogy tegnap írtam, alapban úgy érezzük, mintha Félix anyósoméknál lenne, ők vigyáznak rá, és dolgunk végeztével megyünk érte. És hogy ez csupán csak egy rossz álom, amiből jön majd egy boldog ébredés.

Feleségem szerint talán Félix létezése volt az álom, és most visszakerültünk a valóságba. Tény, hogy tudtunk örülni neki, tudtuk megbecsülni azt, ami jutott belőle (ahogy már írtam, sokszor nem láttam ébren hétfőtől péntekig), feleségem igyekezett megadni neki mindent, mikor én nem voltam otthon, illetve igyekeztünk minden lehetséges időt együtt tölteni.

Önző vagyok.

Szeretek egyedül lenni, jól elvagyok a magam gondolataival. Néha vágyom is a magányra, hogy elmenjek a kutyákkal sétálni egyet, vagy hogy feleségem elmenjen a Félixszel ide-oda, bevásárolni, ügyet intézni, a nagymamák valamelyikéhez. Vagy várom, hogy este lefeküdjenek aludni, hogy 1-2 órát a magam lehessek. Hányszor, de hányszor volt, hogy elterveztem, hogy aznap korábban megyek haza, aztán otthon kicsit lazítok egyet egyedül, gondolataimba zárkózva vagy kedvelt időtöltéseim egyikébe feledkezve. Vagy hogy szombat reggel-délelőtt mit fogok csinálni, majd ebédután alszom egyet, délután-este megint csak magammal törődöm.

Aztán hazaértem korábban, mikor megláttam Félix csillogó szemeit, egész másképp alakult minden, hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen gyönyörű szempárnak, érdeklődő tekintetnek, ragaszkodó öleléshez, kedveskedő mosolynak.

És persze a feleségemnek is egészen más terve volt szombatra, vasárnapra egyaránt, 10-ből 9-szer borult minden elképzelésem, együtt mentünk bevásárolni, sétáltunk, kirándultunk, állatkertbe mentünk, nagyszülőkhöz, barátokhoz látogattunk. Élveztük az ajándékot, amit Félix jelentett nekünk. Nem voltak ezek nagy történések, de együtt töltöttük az időt, és ez mindennél többet ért.

Őszintén megmondva, nem is értem, miért reménykedtem, miért terveztem másképp, minthogy együtt leszünk. Rájöhettem volna már rég, hogy hiába tervezek, szeretnék ezt-azt megcsinálni, ezzel-azzal iksz időt eltölteni, úgysem én határozom meg, hogy mivel fog eltelni a nap. Érthetetlen, hogy miért ábrándoztam agglegény életmódra jellemző szabad időbeosztásról, mikor minden gondolatomat a családom töltötte ki, így amikor lehetőségem volt, velük voltam, együtt mentünk mindenhová, együtt csináltunk mindent.

És most egy fotó a mi kis angyalkánkról:

Majd még jövök fotókkal, és mesélek róla, milyen volt Félix valójában.