Véletlen és szándékos találkozásoknak köszönhetően ismét beszélgettem néhány emberrel, akivel eddig még nem. Szívélyes kapcsolatot ápoltunk eddig is, de nem volt apropó, ami miatt mélyebb beszélgetésbe kezdjünk. Félix kapcsán most megtettük, és ismételten csodálattal adózom az emberi elme, az emberi szív ereje és nagyszerűsége előtt.
Tudom, ez így már-már giccses, de tényleg nagyon jó beszélgetéseken vagyok túl, amik nagyon sokat jelentenek nekem. Újfajta látásmódokkal gazdagodtam, amikért már önmagukban is hálás vagyok, hiszen az ezeken való agyalás is legalább leköt, eltereli valamelyest a figyelmem.
Egyik gondolat, ami megragadt bennem, és dolgoztat azóta is, hogy a kritikus időszakok vélhetően a jövőbe és az önmagamba vetett hit gyengülésével, a múltba meneküléssel magyarázhatók, amik épp a megváltoztathatatlanságuk végett semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy kapaszkodót jelentsenek.
A másik gondolatmenet némileg a buddhista filozófiával kapcsolatos. Talán segít elfogadni a helyzetet, ha elfogadom vagy legalábbis nem utasítom el csipőből azt a nézetet, hogy Félix sorsa előre elrendeltetett volt, ennyi volt az ő dolga ebben az életben, ebben a szereposztásban. Feleségemnek említve ez utóbbi szemléletet, elárulta hogy már neki is többen mondták ezt az ő barátai, ismerősei közül. Érdekes és tanulságos, hogy erről eddig nem esett szó közöttünk. Többet, még többet kéne beszélgetnünk. Persze nem könnyű úgy belekezdeni, hogy nem a sebek feltépése, az önmarcangolás legyen az első hatás, különösen hogy tényleg nem ezt várja tőlem.
A buddhista filozófia kapcsán megjegyezni kívánom, hogy természetesen nem fogom lecserélni a keresztény hitemet a buddhistára, részben a hagyománytisztelet, de főleg a bennem meg nem lévő, de hitváltáshoz elengedhetetlen teljes nyitottság okán. Ugyanakkor segíthet a teher cipelésében, hogy nem azonnal és egyedül akarok mindent feldolgozni, hanem kicsit „ámítva” magam keresek objektív vigaszt a történésekben, valamelyest talán tompítva a tragédiát. Feleségemnek említve ez utóbbi szemléletet, elárulta hogy már neki is többen mondták ezt az ő barátai, ismerősei közül.
Aztán ismét szembesültem már-már önmagát exkuzáló ismerőssel, baráttal, aki a találkozáskor nem győzte elmondani, hogy akart ám keresni, sokat gondolnak ránk, de valahogy mégsem vette a bátorságot, mert nem tudta, hogy jó-e, ha keres.
Ha bárkiben felmerül a kétely: igen, nagyon jólesik, ha keres valaki, érdeklődik utánunk, tudni akar a hogylétünk felől. Nem kell tőlünk félni, nem mindig meg át sírásba, ha Félixről beszélünk, sőt. Minden baráti gesztus erőt ad, figyelmet elterel.
Ugyanakkor 1 hete eljutottam odáig, hogy egy zárt levelezőlistán segítséget kértem. Olyan szakembert kerestem, akitől egyénileg vagy a feleségemmel közösen segítséget kaphatunk a tragédiánk feldolgozásában. Sok embertől kaptunk rövid idő alatt neveket, telefonszámokat, amikért szintén hálásak vagyunk.
Viszont épp a fentiek miatt sem bizonyos, hogy gyorsan meg is fogom keresni valamelyiket. Megint érzem magamban, magunkban az erőt, hogy megküzdjünk a valósággal, ugyanakkor tudom azt is, hogy a megnyugvás, a jövőbeli boldogságunk egyetlen dolgon múlik: sikerül-e betöltenünk az űrt egy új babával.
Tudom, testileg-lelkileg alkalmasak vagyunk a feladatra, tulajdonképpen minél hamarabb megfogantatik, annál hamarabb látunk magunk előtt egy jövőbeni célt, ami éltet és erőt ad. Másfelől viszont óvatosnak kell lennünk, nem szerencsés „mindent egy lapra feltenni”. Ezért is volna jobb, ha őtőle függetlenül is találnák módot, módszert, alkalmat Félix tragédiájának feldolgozására.
Minden nap nagyon hiányzik azóta is. Napjában többször mostanában is ránk tőr a sírás. Hiába telt el már majdnem 3 hónap. Sőt, most már az is nyomasztólag hat, hogy a közelmúlt kapcsán is már az őrá való emlékezés jut az eszünkbe, míg néhány hétig még élénken éltek bennünk az utolsó együtt töltött hetek.Most meg már a gyászunknak is van múltideje.
Pár napja vásárolni voltunk, és a sok egyforma ruházati bolt közül éppen abba mentünk el, amihez talán az utolsó közös vásárlás kötődik, július utolsó napjaiban járhattunk ott, és amíg a feleségem nézelődött, Félix a próbafülkéknél játszott, nézelődött. 2 srác volt még ott, az egyik azt hiszem pulóvert próbált, Félix megállt, nézte. Tanakodtak, gondoltam igazán jófej apuka leszek, megkérdeztem Félixet, hogy tetszik-e neki a pulóver arra számítva, hogy ahogy általában pozitívan reagál ilyenkor, most is tetszeni fog neki, de ő közölte, hogy nem. Persze mindezt magam előtt láttam, újból átéltem, amikor álltam a próbafülkék mellett, és eleredtek a könnyeim.
Minap kezembe akadt a nyáreleji óvodai szülői értekezleten kiosztott házirend, tele a feleségem hasznos jegyzeteivel. Mit kell vinni, mikor kell menni, mi legyen a beszoktatás ideje alatt, stb. Édes Istenem, mennyire vártuk már az óvodát. Persze Félix annyira még nem, hiszen 3 hónap volt még addig, de a szülői büszkeség nagyon feszített bennünket, hogy a mi kis Félixünk már óvodába fog menni. Nagyon kedves óvónéniket ismertünk meg, biztos vagyok, hogy nagyon jó kezekbe került volna a Félix.
A szülői büszkeséget növelte bennünk, mikor feleségemmel felidéztük a korábbi karácsonyokat. Félix és Márton is egy dolgot egyformán élvezett: a kibontott csomagolópapírokat. Visszatérő családi jópofa megjegyzés, hogy „legközelebb nem is kell neki más, mint sok-sok összegyűrt csomagolópapír”.
Tudom, ez sem egyedi, minden gyerek imád a nálánál gyakran nagyobb szemétkupaccal játszani. Ugyanakkor mindig jó érzéssel töltött el bennünket, hogy Márton bárminek tudott örülni. Soha nem volt elvárása, soha nem látszott csalódottnak, sőt a talán legmeghatóbb apa-fia emlékem épp egy váratlan karácsonyi ajándéknak köszönhető: úgy 10 éves korában számítógépet kapott karácsonyra. Láttam a szemén a zavartságot, hogy hogyan kerül be a szobájába a számítógép egy vadonatúj íróasztalra, mikor az imént még kint volt a nappaliban. Aztán ahogy a „Boldog Karácsonyt, Márton!” felirat végigúszott a képernyőn, jött neki a felismerés, hogy ő kapta azt a gépet. Soha nem mondta, hogy számítógépet szeretne, mégis látszott rajta, hogy élete akkori legnagyobb vágya vált valóra.
Félix sem volt más. Persze az ő korában a gyerekek még tényleg nincsenek megfertőzve a fogyasztói társadalom tárgyiasult elvásáraival, de soha nem hisztizett egy játékboltban, mikor valamilyen okból betértünk egybe. És tudott örülni egy kesztyűnek, egy új cuminak („Papa hozta. Jégi keke juta. Szézi kijágta.” – független attól, hogy akár együtt vették a feleségemmel, másnap már úgy mesélte a nagyszülőknek, hogy „papa hozta”), egy új könyvnek, és persze az új játékoknak is. De leginkább nekünk, a velünk való találkozásnak. Mártonnak, mikor hazaért Pestről. Mamának, mikor hazajött a tanításból. Nekem, mikor szombaton végre mellettem ébredhetett. Mammamának, Bappapának, Famunak mikor elmentünk hozzájuk vagy eljöttek hozzánk.
Irigylésre méltó a gyerekek értékítélete, hogy az igazán fontos dolgokat becsülik nagyra, az jelenti nekik a legnagyobb örömet. Ezért is fájó, hogy – bár tudom, hogy semmit nem tehettünk volna jobban – de aznap este nem tudtunk segíteni neki. Pedig egy szülőnek nincs főbb feladata, minthogy megóvja a gyermekét minden rossztól. Meg hogy megadjon neki minden tőle telhetőt: vagyis a szeretetet, gondoskodást, figyelmet. Az utóbbiakra pedig igazán büszkék lehetünk.
Apósomék a hétvégén sokadjára szedték össze a lehullott faleveleket a kertjükben.
Tegnap este ott voltunk náluk, és mesélik, hogy a munka végeztével az egyik diófa alatt megtalálták a Félix egy karkötőjét. Fából, csontból készült filléres karkötői voltak, amiket rendszeresen elhagyott itt-ott. Az egyiket pl. a tévé mögött találtuk meg augusztus végén. Amelyik megvolt, azt a Márton hordja azóta, persze némileg kibővítve. És most előkerült egy harmadik is.
Mostantól ez is életünk legcsodálatosabb 3 esztendejének mementójaként szolgál, ahogy minden, korábban teljesen hétköznapinak tekintett használati tárgya, játéka, ruhája is mementóvá merevedett azon az augusztusi estén.
