Félixblog

... mert az angyalkák nem élnek a földön...

Friss topikok

  • Balogha: Kedves ??? Annyit akartam csak irni, hogy nem vagytok egyedul. Tudom, hogy mit erzel, es nagyon s... (2010.10.28. 14:51) Néhány gondolattal gazdagabban
  • AndráS: Hiszem, hogy mindenkinek küldetése van ezen a Földön. Akiket az Isten szeret, azoknak különleges k... (2010.08.31. 11:57) Úton
  • Füredi 3.0: Szeretnénk, ha tudnád, hogy naponta itt vagyunk ezen a blogon. (2010.08.24. 00:21) Álom volt csupán?

Linkblog

Úton

2010.08.22. 02:06 - Felixblog.hu

Címkék: depresszió tagadás düh belenyugvás alkudozás kübler ross

Igen, úton.

Nem tudom, hová tartunk, nem tudom, mennyi van még hátra, de haladunk.

Magamon ezt talán ott veszem észre, hogy - erről talán már írtam - Félix elvesztése utáni napokban ugyanúgy beszéltem hozzá, nevetgéltem vele, mint előtte. Olyan volt, mintha ott lett volna velem, mikor ránéztem egy-egy róla készült képre. Jórészt a hitetlenkedés táplálhatta ezt a viselkedést, amivel elfedni igyekeztem a megváltoztathatatlant, miszerint Félix most is itt van, csak éppen a szobájában vagy a mamája mellett alszik.

Aztán csütörtök este feleségem a barátnőihez ment el (először mozdult ki otthonról egyedül augusztus 5. óta), nagyobbik fiam még dolgozott, így majdnem éjfélig egyedül voltam otthon. Azt hittem, hogy hasonlóképp fogok viseltetni Félix iránt, de a kedveskedés, nevetgélés helyett inkább a atyai szigor hangján szóltam hozzá, miszerint elég ebből, kipróbáltuk milyen nélküle, nem jó, jöjjön haza. Hiszen már nyaralásból is sok a 2 hét, nemhogy egy szerettünk hiányából. Különösen, ha egy ártatlan, a gondoskodásunkra, szeretetünkre szoruló gyermekről van szó.

 

Tisztában vagyok vele, hogy amit most érzek, amin most átmegyek, az a Kübler-Ross-féle tagadás-düh-alkudozás-depresszió-belenyugvás folyamatán belül leginkább a düh fázisa.

Persze azt is világosan látom, hogy a fenti 5 érzés egyszerre van jelen az életünkben.

Tagadás: Hitetlekedünk, hogy ez biztosan nem történt meg, ez biztosan csak egy rossz álom, Félix anyósoméknál van, mindjárt megyünk érte.

Düh: Harag tölti meg a szívünk, haragszunk a Jóistenre, hogy elvette tőlünk azt, aki annyit adott nekünk, annyi büszkeséggel töltötte el a szívünket, annyi máskor vitába torkoló helyzetben intett bennünket békességre már csak a jelenlétével is.

Alkudozás: Gyenge pillanataimban a "bármit, akár az életemet odaadnám azért, hogy a mamája visszakapja a Félixet" kijelentésre ragadtatom magam - aztán hamar rájövök, hogy nem vagyok méltó cserealap.

Depresszió: Igen, van hogy megyünk vásárolni, ügyet intézni, és ugyan kézenfogva, de semmitmondó arckifejezéssel baktatunk egymás mellett némán. Talán ez, hisz a depresszió egyik lényeges eleme, hogy azt az egyén nem fedezi fel magán, azt a környezetnek kell felismernie.

Belenyugvás: Na ez az, ami szerintem sosem fog bekövetkezni. Bizonyos, hogy hamarosan rá fogunk lelni egy újfajta nyugalmi állapotra, egy újfajta harmóniára, amit talán egy harmadik gyermek fog elhozni nekünk, de hogy a szívünkben mindig ott lesz a begyógyíthatatlan seb, abban egészen bizonyos vagyok. Életünk végéig Félix emléke fogja átszőni az összes családi ünnepet, soha nem fogjuk megérteni, hogy a Jóistennek miért kellett őt elvenni tőlünk.

 

A napokban többször előkerült egy kérdés: "Mit kellene másképp csinálni?"

Nem augusztus 5-én, nem Félix ájulása, illetve az ő egészsége érdekében, hanem úgy a fogantatása óta eltelt 3,5 évben.

Talán önhittnek tűnik, de semmit sem csinálnánk másképp!

Boldogok voltunk a terhesség minden napján, minden pillanatában. Ahogy írtam már, feleségem könnyen átvészelte a terhesség negatív velejáróit, emellett számos pozitív változást is együttjárt az áldott állapotával: allergiája nem jött ki, haja, bőre megszépült (szerintem előtte is szép volt, de őszerinte kevesebb utómunkát igényelt, vagyis jobb volt az "alapanyag").

Félix világrajövetele simán ment, ugyan besárgult, de 5 nap után itthon voltak.

Pontosan 2 hónapos volt, amikor fotókon is megörökítettem, ahogy a mamáját másolva próbál artikulálni, mikor felolvasta neki Zelk Zoltán: A három nyúl című versét. Ezzel nem a kivételességét szeretném igazolni, hanem azt a törődést, odafigyelést, foglalkozást, amit megkapott a mamájától, illetve mindenkitől, aki körülvette őt.

Szépen fejlődött, csupa móka és kacagás volt az élete, illetve az élet ővele. Egyelten alkalommal volt lázas, mandulagyulladása volt, ami visszavetette a jókedvét egészen 1 napon át.

Őszintén belegondolva azt kell mondjam, fokozhatatlan volt a boldogságunk, amit az elmúlt 3-3,5 évben megéltünk. Persze voltak nehézségeink, munkahelyi, anyagi eredetűek, de alapjában véve mindenen felül tudtunk emelkedni, és élveztünk minden együtt töltött időt.

Így hát őszintén mondhatom: semmit nem bántunk meg, amit ezalatt tettünk, ami ezalatt történt velünk, most is mindent pontosan ugyanúgy csinálnánk. Nyilván ezért is nehéz, pontosabban mai fejjel lehetetlen a belenyugvás.

A bejegyzés trackback címe:

https://felix.blog.hu/api/trackback/id/tr272238255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AndráS 2010.08.31. 11:57:59

Hiszem, hogy mindenkinek küldetése van ezen a Földön. Akiket az Isten szeret, azoknak különleges küldetésük van. Az Isten hatalma és szeretete viszont nagyobb annál, hogy küldetésük beteljesítése nélkül szólítsa el azokat, akiket közénk küldött. Nektek is különleges a küldetésetek, az Isten szeret Benneteket is! Szeressétek Ti is Őt egymásban és a sebek begyógyulnak!
süti beállítások módosítása