Ma reggel találtam 2 képet a Félixről, amikről eddig nem tudtam. Korábban azt hittem, a július elején a Balatonnál töltött hétvégén készültek róla az utolsó képek, amiket július 18-án mentettem le a gépemre. Aztán ma belefutottam 2 képbe, amiket másnap, 19-én készített a feleségem.
Félix épp a videokamera táskájával bíbelődik.
Azon túl, hogy ezek az utolsó képek róla, azért is érint meg nagyon, mert ezeken nem pózol a Félix. Nagyon korán, még 1 éves kora előtt ráérzett a kameralencsére, és imádta, ha fényképeztük. Ha észrevette a gépet, mindig félbehagyta az aktuális dolgát, és belenézett, belevigyorgott a lencsébe. Többször szerettem volna róla a hétköznapokat bemutató fotósorozatot készíteni, de nem igazán jött össze. Oké, én sem vagyok egy fotós tálentum, türelmem sem volt hozzá sok, és hát a Félix mindig megérezte a lencse közeledtét. Így nemigen van róla nem beállítottnak tűnő fotó. Ezek ilyenek.
Apropó, hétköznapok.
Mindig is sokkal jobban szerettem őket, mint az ünnepnapokat. Akkor mindenki pózol, mindenki feszeng kicsit, hiszen muszáj a jobbik, szebbik énjét mutatnia a többiek felé már csak az ünnepelt, ünnepeltek iránti tiszteletből is, persze ebbe sokszor képmutatás vagy sznobság vegyülhet. Szerencsére az ilyen emberek nem jellemzőek a társaságainkban, de az ünnep jelentette alaphelyzet hordozza magában ennek eshetőségét.
Ennél sokkal őszintébbek a hétköznapok.
Persze könnyen ragaszkodom a hétköznapokhoz, hiszen hiszek magunkban annyira, hogy mi megjátszás nélkül is jó, érző és szerető emberek vagyunk. Másfelől a hétköznapok teszik ki az ember életének 98%-át, így ha akkor nem tudja jól és büszkén érezni magát az ember, akkor nem lehet boldog az élete.
És talán ezért is szeretem, ha sok apró csetresz vesz körbe. Sok, látszólag értéktelen, haszontalannak tűnő tárgy, amihez egytől egyig kötődik valamilyen súlyos vagy súlytalan emlék. Emiatt aztán szeretünk lakberendezési és ajándékboltokba járni, turkálni a párszáz forintos semmik között, és ha a mi ízlésünknek, lelkületünknek megfelelőt találunk, azt meg is szoktuk venni. Nekem a tárgyias világban ezek jelentik a hétköznapot, hiszen túlnyomó többségében ezek töltik ki az ember otthoni és munkahelyi környezetét.
Nyilván nem meglepő, de az utóbbi időben nem tudnak érdekelni ezek a tárgyak. Nem a meglévők, hanem az újak keresése. Nem vágyom arra, hogy újabb és újabb csetreszek vegyenek körül. Nem vágyom az ebből kitűnő dinamikára, az állandó megújulásra, változásra. És nincs is türelmem a korábban rendszeresen bejárt boltokhoz, mert egy vállvonáson többre nemigen vagyok képes. Persze, ha a feleségemnek igazán megtetszik valami, erőt veszek magamon, hiszen tudom, hogy fontos neki a tudat, hogy mindig számíthat rám.
Ahogy már írtam, néhány dolog változatlan augusztus 5-e óta. Félix ágyán ott vannak a feleségem aznap hordott ékszerei, amiket akkor este ott vetett le magáról. Az ágytakarón ott a vérfolt, ami a Félix szájából szivárgó vér hagyott, amikor az intubálás során kicsit megsérülhetett a gégéje. Ott az ágy végében a kis nadrágja, amibe akkor este belement a pisi. Elnézést, de nekünk már csak ez maradt, ha Félix illatát akarjuk érezni, hiszen a kisplédje, amivel 2 hónapja alszunk, már inkább a mi illatunkat adja vissza. Aztán ott van 2 másik nadrágja a fürdőszobai fellépőn, ahová aznap este a feleségem terítette őket. Az azóta már kimosott, kivasalt ingei, kardigánjai, kendői, fürdőlepedői ott lógnak a szobájában a fogason, mellettük az előző éjszaka hordott kis pizsamája. Ami alá már nem kellett pelenkát venni, és egy csöpp pisi sem ment be.
Ezek voltak a mi hétköznapi boldogságaink, amik háttérbe szorítottak minden átmenetinek hitt és remélt nehézséget, amik erőt, kitartást és értelmet adtak a hétköznapok küzdelmeinek.
Aztán ugyanúgy, ugyanott vannak a játékai, plüssálatai, cumisüvegei.
Persze a Félixnek igazán fontos tárgyai vele vannak most is. Vele van a keke (=cumi), Zsizsi (=zsiráf), a gekekés (=brekekés) párna, egy oltás után a doktornőtől kapott bátorságmanó, Nada is. Rajta a nyaklánca a kisautós medállal, rajta a kedvenc, kalózos pólója.
