Jó ideje összeraktam már egy helyre, egyetlen mappába az összes képet, ami Félixről készült. Ez úgy 2000-2500 kép lehet. Ahogy már írtam, ezekből úgy 30-40 van kinyomtatva és kitéve a ház különböző helyiségeiben, további 40-50 kép került még kinyomtatásra az évek során.
Már régóta cél, hogy átnézzük az összes képet, kiválasztani a legjobbak 30-50-100 képet, elvinni és fotópapírra kinyomtattatni belőlük annyit és akkorát, hogy a mostaninál jobb minőségben meglegyenek.
De erre egyelőre képtelenek vagyunk. Akár együtt, akár egyedül kezdjük/kezdem el nézegetni, osztályozni a fotókat, néhány megnézése után máris sírás tör ránk. Ahogy most is. Felidéződik az ünnepnap, amikor a fotó készült, vagy ha az a hétköznapot mutatja, akkor az talán még rosszabb.
De nem csak emiatt nehéz Félix fotóit nézegetni.
Érdekes módon, a fotókat 2 nagy részre lehet osztani. A korábbiakra és a mostaniakra.
Ami ebben az érdekes, hogy a mostani kategóriába a tavaly nyár óta elkészült fotók tartoznak. Ugyanis nemigen lehet különbséget tenni az elmúlt 1 év fotói között. Félix az elmúlt 1 évben nemigen változott. Nőtt, kicsit megnyúlt, a lába fél év alatt 2 számot is nőtt, de ugyanaz a csillogás, ugyanaz a zsiványság fedezhető fel már a tavalyi fotókon is, mint az ideieken. Persze vannak kivételes fotók, amik kilógnak a sorból, de ugyanígy sikerült időnként a „bambább” pillanatait is megörökíteni, nem ezek a jellemzőek.
A korábbi fotóin meg egyértelműen beazonosítható, hogy ő akkor még egy csecsemő volt. De Félix mintha nem kétévesen, hanem másfél évesen lépte volna át a csecsemőkor és a kisgyermekkor határát.
Persze ennek megítélésében jelentős szerepet játszik a járás elsajátítása, magabiztossá válása. Félix korán felállt, 1 évesen már tudott menni, persze akkor még gyorsabb és hatékonyabb volt neki négykézláb. Tudom, nem csoda ez, de fiú létére tényleg korán kezdett el járni.
Érdekes módon, a fotókat 2 nagy részre lehet osztani. A korábbiakra és a mostaniakra.
Ami ebben az érdekes, hogy a mostani kategóriába a tavaly nyár óta elkészült fotók tartoznak. Ugyanis nemigen lehet különbséget tenni az elmúlt 1 év fotói között. Félix az elmúlt 1 évben nemigen változott. Nőtt, kicsit megnyúlt, a lába fél év alatt 2 számot is nőtt, de ugyanaz a csillogás, ugyanaz a zsiványság fedezhető fel már a tavalyi fotókon is, mint az ideieken. Persze vannak kivételes fotók, amik kilógnak a sorból, de ugyanígy sikerült időnként a „bambább” pillanatait is megörökíteni, nem ezek a jellemzőek.
A korábbi fotóin meg egyértelműen beazonosítható, hogy ő akkor még egy csecsemő volt. De Félix mintha nem kétévesen, hanem másfél évesen lépte volna át a csecsemőkor és a kisgyermekkor határát.
Persze ennek megítélésében jelentős szerepet játszik a járás elsajátítása, magabiztossá válása. Félix korán felállt, 1 évesen már tudott menni, persze akkor még gyorsabb és hatékonyabb volt neki négykézláb. Tudom, nem csoda ez, de fiú létére tényleg korán kezdett el járni.
A mostani fotói nézegetve mintha a szívemet tépnék ízekre minden alkalommal. Látom magam előtt, érzem a kis testét, ahogy fogom a kezemben, megölelem, érzem az illatát, érzem a pusziját, ahogy megpuszil, érzem az érintését, érzem ahogy megfogja az ujjam, hogy bevezessen a szobájába. De látom magam előtt, ahogy játszik, ahogy érdeklődéssel megnéz valamit, hallom ahogy hozzánk vagy csak magához beszél.
És iszonyodom szembesülni a valósággal: azt az érintést, azt az illatot, azt a folyamatos lotyogást, azokat már soha nem fogjuk ismételten érezni, látni, hallani, azok már csak az emlékeinkben élnek tovább.
És iszonyodom szembesülni a valósággal: azt az érintést, azt az illatot, azt a folyamatos lotyogást, azokat már soha nem fogjuk ismételten érezni, látni, hallani, azok már csak az emlékeinkben élnek tovább.
De.
Ha a korábbi fotóit nézegetem, ahol még hajatlan csöppségként alszik a mamája vállán, vagy nyelvét öltögetve mosolyog a fürdőkádban, vagy pöffeszkedik a felfújható medencéjében, mindig belémhasít a fájdalmas felismerés: ez a csöppnyi kis élet nem jut majd el az óvodáskorba, hanem 2010. augusztus 5-én este 8 óra 35 perckor véget ér. Váratlanul, lényegében előzmények nélkül, elkerülhetetlenül véget ér.
Ha a korábbi fotóit nézegetem, ahol még hajatlan csöppségként alszik a mamája vállán, vagy nyelvét öltögetve mosolyog a fürdőkádban, vagy pöffeszkedik a felfújható medencéjében, mindig belémhasít a fájdalmas felismerés: ez a csöppnyi kis élet nem jut majd el az óvodáskorba, hanem 2010. augusztus 5-én este 8 óra 35 perckor véget ér. Váratlanul, lényegében előzmények nélkül, elkerülhetetlenül véget ér.
Érdekes módon nem a mostani fotói esetében nyomaszt a tudat, hogy a fotó készültekor már csak 1-2-3-5 hónap volt hátra a boldogságunkból, hanem a régieknél.
Persze sokkoló felidézni egy július eleji emléket, mondjuk július 7-re világosan emlékszem egy munkahelyi esemény miatt, és iszonyat, hogy Félixnek akkor már kevesebb mint 1 hónap volt csak hátra az életéből. Vagy világosan emlékszem július 30-a péntek estére. Akkor neki már nem volt hátra 1 hét. Illetve fel tudom idézni az összes napot augusztus elején másodikától ötödikéig, hétfőtől csütörtökig. És beleőrülök a gondolatba, hogy azok az utolsó napok voltak ennek az angyalkának, amit velünk tölthetett.
De mégis: a tragikus végzetet a korábbi, csecsemőkori fotók hordozzák magukban, nem a mostaniak.
Ennek nem tudom az okát, de így érzem.
Persze sokkoló felidézni egy július eleji emléket, mondjuk július 7-re világosan emlékszem egy munkahelyi esemény miatt, és iszonyat, hogy Félixnek akkor már kevesebb mint 1 hónap volt csak hátra az életéből. Vagy világosan emlékszem július 30-a péntek estére. Akkor neki már nem volt hátra 1 hét. Illetve fel tudom idézni az összes napot augusztus elején másodikától ötödikéig, hétfőtől csütörtökig. És beleőrülök a gondolatba, hogy azok az utolsó napok voltak ennek az angyalkának, amit velünk tölthetett.
De mégis: a tragikus végzetet a korábbi, csecsemőkori fotók hordozzák magukban, nem a mostaniak.
Ennek nem tudom az okát, de így érzem.
Valahogy sosem volt időm, sosem sikerült módot kerítenem rá, hogy elidőzzek a Félix egy adott életszakaszán. Persze együtt örültünk az első hasrafordulásnak, mikor elkezdett mászni, az első lépéseknek, a beszédje egyre érthetőbbé válásának, de ezek mind-mind olyan gyorsan történtek. Ahogy a terhesség 9 hónapja is nagyon gyorsan eltelt.
Persze ehhez kell ez a rohanó világ, amikor az embernek ne jut ideje, energiája méltóképpen kiélvezni a hétköznapok apró kis örömeit. Nem észrevenni nem jut idő, mert ahhoz már kellően bölcsek vagyunk talán. De hogy tényleg kiélvezzük azt úgy, ahogy azt a gyermekünk megérdemli, arra sokszor nincs lehetőség.
Gyakran hazafelé jövet a másfél órás autózás ideje alatt a feleségemmel beszéltem telefonon. Napi dolgokat, otthoni, munkahelyi történéseket. De az otthoni történések 90%-ban a Félixről szóltak. Így aztán ha sokszor nem is voltam szemtanúja egy-egy nagy eseménynek, állandóan képben voltam mindennel, hogy aztán a hétvégén magam is szemtanúja lehessek egy újabb lépcsőfoknak.
Vagyis valamelyest sikerült kezelni a helyzetet, hogy sokat dolgoztam, de az idő mégiscsak rohant. Valahogy a carpe diem kimaradt az életemből.
Persze ehhez kell ez a rohanó világ, amikor az embernek ne jut ideje, energiája méltóképpen kiélvezni a hétköznapok apró kis örömeit. Nem észrevenni nem jut idő, mert ahhoz már kellően bölcsek vagyunk talán. De hogy tényleg kiélvezzük azt úgy, ahogy azt a gyermekünk megérdemli, arra sokszor nincs lehetőség.
Gyakran hazafelé jövet a másfél órás autózás ideje alatt a feleségemmel beszéltem telefonon. Napi dolgokat, otthoni, munkahelyi történéseket. De az otthoni történések 90%-ban a Félixről szóltak. Így aztán ha sokszor nem is voltam szemtanúja egy-egy nagy eseménynek, állandóan képben voltam mindennel, hogy aztán a hétvégén magam is szemtanúja lehessek egy újabb lépcsőfoknak.
Vagyis valamelyest sikerült kezelni a helyzetet, hogy sokat dolgoztam, de az idő mégiscsak rohant. Valahogy a carpe diem kimaradt az életemből.
Nem tudom még, miként alakul a közel és távolabbi jövő, de az biztos, hogy mindent meg fogok tenni, hogy több jusson az itthoniaknak belőlem, illetve nekem is módomban álljon az itthoni történéseknek a korábbiaknál sokkal jobban részesének lenni.
Aztán az is lehet, hogy nem ezen múlik. Lehet, hogy az idő, különösen visszatekintve befolyásolhatatlanul rohan. Hiszen ahogy idősödik az ember, egyre rövidebbnek érzi a szabadság 2-3 hetét, a hetek, hónapok csak úgy rohannak egymás után, egyre hamarabb itt a következő karácsony.
Anno, mikor Félix megszületett, már eszembe jutott a blogírás. Aztán valahogy nem került rá sor. Épp a fenti okokból: sokszor még észlelni is sok volt a fejlődését, nemhogy megörökíteni, szavakba önteni.
Pedig most talán jó volna visszaolvasni 1-1 jelesebb esemény leírását, az annak kapcsán felmerülő érzéseket, gondolatokat. Segítene emlékezni.
Vagy képtelen lennék akár egyetlen sort is elolvasni. Nem tudom.
Pedig most talán jó volna visszaolvasni 1-1 jelesebb esemény leírását, az annak kapcsán felmerülő érzéseket, gondolatokat. Segítene emlékezni.
Vagy képtelen lennék akár egyetlen sort is elolvasni. Nem tudom.
Emiatt a blog miatt kicsit olyan érzésem van, mintha Félix élete az ő halálával nyert volna értelmet. Pedig ez nem így van. Azok az érzések, amik most megfogalmazódnak bennem, azok bennem voltak már korábban is. Amit tőle tanulhattunk, azt már életében megtanultuk, legfeljebb szűkebb körben dicsekedtünk vele.
Ezért is tűnik olyan értelmetlennek az ő elvesztése.
Ezért is tűnik olyan értelmetlennek az ő elvesztése.
Édes kicsit csillagom, nagyon hiányzol...
