Félixblog

Sokan személyesen is ismertek, akik olvassák ezt a blogot. Tudjátok, hogy milyen agyalós, rágódós, sokszor okoskodó vagyok.
Igen, ilyen vagyok. Folyamatosan jár az agyam, folyamatosan értékelem, analizálom a történéseket, melyeket aztán előrevetítve vizionálom a jövő lehetséges dolgait. Tudom, ez talán nem egyedi, de hogy ez milyen mértékű nálam, arra hadd mutassak be néhány példát!
Már felső tagozatos iskolásként tele voltak széljegyzetekkel a tankönyveim, amiben lejegyeztem, hogy egy adott bekezdést mennyi idő alatt tanultam meg, és ezt a „tempót” kivetítve az aznapi tananyagra megbecsültem, hogy mennyi idő alatt fogok végezni a tanulással. Aztán bármilyen ház körüli kétkezi munka közben is, legyen az fűnyírás, mázolás vagy a kutyák megetetése, igyekszem megtalálni az ideális folyamatot az adott munkára, és azt kellő számosságban újra és újra végrehajtva a lehető leghatékonyabb módon elvégezni az adott feladatot.
Persze tudom, hogy „modellek” nevetségesen gyermekiek, mégiscsak jól mutatja, hogy miként élem most is az életem: minden egyes feladathoz fejben is társítok feladatot, ha nincs ilyen, akkor kreálok valamit, hogy lefoglaljam az agyam.

Épp ezért nem szoktam megijedni semmilyen új szituációtól, megoldandó feladattól, legyen az bármennyire is ismeretlen számomra.
Igyekszem alaposan felmérni az adott helyzetet, a lehetséges megoldásokat, azok előnyeit, hátrányait, majd az összegyűjtött információk alapján hozni egy döntést, amit aztán igyekszem konzekvensen végrehajtani. Persze ez korántsem ennyire tiszta és egyértelmű dolog, ahogy ezt leírtam, rengeteg emóció, egyéni gyarlóság torzítja a teljes képet, nehezíti a döntés meghozatalát, és persze még csak tévedhetetlen sem vagyok.
Erre remek példa a fogorvos. Valamiért sosem éreztem kényelemben magam a fogorvosi székben. Rossz fogaim vannak, alaposan megszenvedtem velük gyerekkoromban, aztán volt, amit biciklivel elesve törtem le, szóval elkerülhetetlen, hogy időről időre felkeressem a fogorvosom. Gyomrom gombócban, ami persze lehet csak egy fakszni, amit akár ki is nőhetnék már végre, de nem teszem. Így hát előre menekülök: mindent meg akarok tudni a tervezett beavatkozásról. Kérdezek okosat, kérdezek marhaságot (az orvos szempontjából nyilván mindegyik a „felesleges” jelzővel illethető leginkább), beszéltetem az orvost, igyekszem elveszni a technikai kérdésekben. Vagyis valamelyest enyhítem a félelmem.

De nem csak muszájból kerülök néha nehéz helyzetben, sokszor magam is felvállalok olyan küzdelmet, amik hallatán mások józanul egyszerűen továbblépnek. Ebbéli elhivatottságaim részben talán a túlzott igazságérzetemből, részben talán túlzott forrófejűségemből adódnak.

Persze tisztában vagyok vele, hogy hiába az előrelátás érdekében alapos háttérmunka, gyakran kudarcok is érnek, de ezeket lehet és tudom tompítani azzal, ha időben felmérve az esélyeket visszavonulót fújok, így kvázi sikerként élem meg azt is, hogy képes voltam időben meghátrálni.

Ennyi elővezetés után rátérek a lényegre, a valós mondanivalómra.
Augusztus 5-én este sok minden megváltozott, sok szempontból írtam már erről. A leírtakon túl szembesültem egy olyan feladattal, problémával, amit az eddigiek alapján képtelen vagyok megoldani. És itt most bármennyire is szentségtörőnek és önzőnek tűnhet elsőre, nem Félix elvesztése a megoldhatatlan probléma, hiszen nyilvánvaló, hogy őt semmi nem hozhatja vissza, neki senki nem adhatja meg azt a jó érzést, hogy élvezi a földi élet örömeit.
A megoldhatatlannak tűnő nehézség Félix elvesztésének a feldolgozása. Az, hogy az ő elmenetele után ismét ráleljünk, ráleljek az élet szépségére, értelmére, az erőt adó büszkeségre, miközben Félix életének és elmenetelének értelmét is megtaláljam és képességeimnek függvényében még rá is erősítsek erre.

Ez a mostani helyzet nem analizálható a korábban megszokott módon, nem lehet egzakt tényekre szétbontani. És a lehetséges megoldások sem érhetők utol sem könyvekben, sem hasonlót átélt vagy csak kellően empatikus és bölcs emberekkel beszélgetve.
Az eltelt 3 hónap során egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy ez talán egy olyan megoldandó feladat, amit képtelen leszek valaha is megoldani. Szándékomban áll még 40-50 évnyi földi létet megélni, vélhetően bölcsebb és higgadtabb leszek ezidő alatt, és ehhez viszonyítva nyilván szempillantásnyi az elmúlt 3 hónap, de lassan muszáj megbarátkoznom a gondolattal: Félix elvesztése egyúttal lerombolta a problémák megoldhatóságába vetett általános hitem. És rádöbbentett, hogy mennyivel, de mennyivel összetettebb nehézségek is sújthatják az ember életét. Egyúttal ismételten aláhúzta a tényt, amit sosem tagadtunk, sohasem próbáltunk másként megélni, máshogy beállítani: igazi nehézség nem volt még az életünkben.

Tudom, ez valamelyest megint önző megközelítés. Igyekszem is tisztázni: jelentőségében, súlyában, az emiatt érzett fájdalom és vigasztalhatatlanság mértékében semmi, de semmi nem is mérhető össze Félix elvesztésével. Ahogy már írtam korábban, semmi, még – valljuk be őszintén – a mindenki által legértékesebbnek, legtöbbre tartott saját élete, így rám vonatkoztatva a saját életemet sem érzem méltó cserealapnak az ő életéért.
De másfelől a magunk túlélése, illetve az a tény, hogy Félix élete és elmenetele is ebben nyerhet értelmet, kötelez arra, hogy szembesüljek a feladattal, és e szembesülés során körvonalazódtak ki bennem a fent leírtak.

Tudom, talán megint túlbeszéltem a dolgot. Vagy mégsem.
De ilyen vagyok. Gondolatok támadnak bennem, muszáj hagynom őket kiforrni, és muszáj a realizált, a képességeim függvényében valamennyire kiismert nehézségekre valamilyen választ találnom. Ez most egy új, számomra eddig ismeretlen nehézség, amivel így tudok ismerkedni, talán majd így tudom kezelni.