Ma ismét nálunk tölti az éjszakát anyósomék pincsiméretű kutyája. Legutóbb augusztus 5-én lett volna ez így, mert másnap készültek a szülés előtt álló sógornőmékhez, és hogy ne legyen gondjuk a kutyára, jobb érzés, ha nálunk tudják.
Ezért jött haza kicsit később a feleségem aznap este, mert még elment a kutyáért, hogy ne másnap reggel kelljen anyósoméknak kihozniuk hozzánk. Napközben megbeszélte a Félixszel, hogy este itt alszik a Famu. Merthogy Samu a neve, de Félix az ’s’ helyett ’f’-et mondott, az ’f’ helyett meg ’sz’-t. Így volt a Samu Famu, a Félix Szézi. Ki tudja, talán ma már helyesen mondaná.
Félix meg is mutatta, hogy az ágyán hol fog aludni. Július végén vettünk a Félixnek új ágyat. Immáron normál méretűt, mert a rácsos ágyát kinőtte. Végig ért benne. Édes kis szívem, már ilyen nagy fiú volt! „Nem nag fiú!” – mondaná a megszokott tiltakozással szavanként tagolva, minden szónak külön hangsúlyt adva.
Ilyen dolgok kerülnek elő nap mint nap. Persze, nem lehet mindent kiszanálni, és tiszta lappal új életet kezdeni.
Egyfelől nekünk már soha nem lesz tiszta lapunk. Elképzelhetetlen, hogy velünk olyan történjen, aminek következtében életünk végóráján számot adva azt mondhassuk, hogy szép, boldog életünk volt. Persze igyekszünk, de semmi nem adhatja vissza már azt a felhőtlen boldogságot, amit korábban magunkénak tudhattunk.
Másfelől természetes, hogy elő-előjönnek olyan tárgyak, amik Félix utolsó velünk töltött heteiből hónapjaiból kerülnek elő. Nem is szabad félni ezektől, de tényleg nem könnyű még ezek kapcsán is naponta szembesülni a ténnyel.
Felhívtam az Államkincstár helyi ügyfélszolgálatát, ahol elmondták, hogy az önkormányzattól kell kérnünk hagyatéki leltár másolatot vagy öröklési bizonyítványt, amihez egy rövid kérelmet mellékelve el kell nekik küldeni, és akkor ők kiutalják a negyvenpárezer forintot.
Édes Istenem, mi örökölünk a Félix után! Mi, akiknek a következő húsz évben még az ő életét kellene egyengetnünk, aztán onnantól a neki kényelmes távolságból figyelemmel kísérni az élete alakulását. Várni, hogy családot alapítson, együtt örüljünk az unokáknak. Aztán majd 50 év múlva ő és a Márton örökölnek tőlünk.
Ez lenne az élet rendje! Nem pedig az, hogy közel negyvenévesen az ember örököl a saját gyermeke után!
