A mostani posztban fogom talán a legtöbb általánosságot mondani, de épp a mi fájdalommal teli, remélhetőleg nem gyakori helyzetünkből adódóan talán mégis új megvilágításba tudok helyezni néhány dolgot.
Mint már írtam, iszonyat nehéz időszakot élünk. Hiszen Félix elvesztése talán mostanában kezd tudatosulni bennünk, közeleg a születésnapja, ami nyilvánvalóan újból feltépi a lassan gyógyulónak hitt sebeket. Tetézi mindezt Félix emlékének „kopása”, illetve ennek tudatosodása. Az apró emlékekre, a mozgására, a gesztusaira, a hangjára gondolok, hogy mindezek nem részei a hétköznapjainknak.
Ugyanakkor, mivel mindig is pozitívan gondolkodó, élni szerető, az élet örömeit fontosnak tartó és kiélvezni vágyó emberek vagyunk, természetes módon azóta is keressük az életben a kisebb-nagyobb örömöket. Büszkék vagyunk a Márton (egyetemi és diákmunkahelyi) sikereire, örömmel tölt el bennünket, ha valami szépet alkotunk a ház körül vagy a házban (végre kész a kerti világítás, működik a kaputelefon, üzemel a kandalló), élvezzük a jó társaságban eltöltött délutánokat, estéket, élvezzük a jó beszélgetéseket, filmeket, könyveket, újságcikkeket, szeretünk jókat enni, szeretünk segíteni, szeretünk segítve lenni, ha látjuk, hogy a segítő öszinte örömmel teszi azt. Csupa-csupa olyan dolgok ezek, amiket Félixszel együtt is szerettünk élvezni, ugyanakkor a pillanat örömére az ő elvesztése sem vet igazán árnyékot. Remélem, nem vagyok félreérthető!
De itt jön az, hogy nagyon-nagyon kevés kell ahhoz, hogy a pillanatnyi örömből egy pillanat alatt a permanens elkeseredettség legyen úrrá rajtunk. Elég egy tárgy, egy fénykép, egy hang, egy mozdulat, egy felidézett emlék, egy – olykor akár erőltetettnek is hihető – párhuzam, ami Félixre tereli a gondolataink.
És meg kell mondjam, ez a szélsőséges hangulatváltozás is hasonlóan lélekölő, mint Félix elvesztésének a gondolata. Egész egyszerűen idegileg kimerítő, hogy pillanatokon belül egy kiegyensúlyozott, örömteli atmoszférából a valóság borzalmában találjuk magunkat. Talán észre sem veszi ezt a társaságunk, hiszen azonnal elkezdünk küzdeni a visszakapaszkodásért, és – mivel erősek vagyunk, mert erősnek kell lennünk – ez rendszerint sikerül is. Ugyanakkor nyilván ezért is halogatunk bizonyos másfajta konfrontációkat, küzdelmeket, mint pl. a munkahelykeresés.
Ahogy egyfelől belepusztulunk a tudatba, hogy Félixet többet nem tudjuk magunkhoz ölelni, nem tudjuk érezni a érintését, a pusziját, a szeretetét, másfelől vagyunk annyira önzők, hogy igenis elvárjuk a Jóistentől és önmagunktól, hogy valaha legyen még esélyünk boldognak lenni. És ezen elvárásnak szándékozunk eleget tenni, mikor akarjuk és tesszük is, hogy elmegyünk a barátainkkal beszélgetni, leülünk egy jónak igérkező film vagy egy kedvelt sorozat soron következő epizódja elé, beszélgetünk, nevetünk, álmokat, terveket szövögetünk. Visszafogottan, mértéktartással természetesen, de lassan megint tudunk álmodozni.
Tudom, hogy Félix is így akarná.
Ugyan nem adatott meg, hogy ismerjem őt, mint felnőtt, érett személyiség, de ha önmagunkból és Mártonból indulok ki, egészen bizonyos vagyok, hogy ilyenkor kicsit megnyugodva és büszkén néz le ránk.
