Ma voltam a rendőrségen, betekinthettem a vizsgálati jegyzőkönybe. Nem volt könnyű olvasmány, feleségemnem nem mutatom meg semmiképp, de igazából büszkeséggel töltött el, hogy mindene szép, a korának megfelelően fejlett és egészséges volt. Még várnak pár kiegészítő eredményt, de lényegében megállapítható, hogy Félix ugyan teljesen egészséges volt, de volt ez a görcs, ami leállította a légzését és a keringését.
Nem értem. Persze talán az sem lenne jobb, ha bármit találtak volna, és kiderül arról, hogy esetleg már fel lehetett volna figyelni rá tavaly októberben. Rengeteg kérdésem lesz majd a pathológus főorvoshoz, remélem lesz hozzám türelme. Muszáj tisztába tennem az okot, megértenem hogy mi zajlott le augusztus 5-én 20:35-kor. Félix emlékéért is, de önmagunkért, illetve az esetleges újabb babáink érdekében is.
Nagyon együttérző, nagyon jó beszélgetni vele, mert apaként hasonló félelmei, gondolatai vannak, mint nekem. A gimnáziumban nem voltunk sehogy sem egymással, nagyon csendes srác volt, de most tényleg nagyon jólesik, hogy úgy kezeli a történéseket, ahogy teszi.
Félreértések elkerülése végett: tudom, Márton akkor is volt nekünk, meg is adtunk neki is mindent, ami akkori eszünkkel, szívünkkel, lelkünkkel kitellett, most is foglalkozunk vele, különös tekintettel, hogy neki sem könnyű feldolgozni Félix tragédiáját. Nem felejtettük el őt, de ő úgy 13-14 évesen a gyermekkort végigkísérő elszakadási folyamatnak abba a fázisába ért, amikor már az ő egyéni szabadságkomfortja azt kívánta, hogy ne telepedjünk rá, ne akarjunk róla mindent tudni, ne szóljunk bele a hétköznapok részleteibe. Bizalmat kapott, és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy nem élt vele vissza. De ebből is látható, a korábbiakhoz képest töredéke szülőszerep jutott onnantól számunkra.
Paradox a helyzet. Bevallom, nem tudom megmondani, hogy efféle cél és döntés nélkül képesek lennénk-e megerősödni annyira, hogy meghozzuk magát a döntést. Előre próbálunk menekülni, de abban bizonyos vagyok, hogy van annyi eszünk és szívünk, hogy a reménybeli új jövevénynek ugyanúgy meg tudunk adni mindent, mint nem vesztettük volna el Félixet. Tudjuk és érezzük, hogy nem Félix helyett és az ő pótlására szeretnénk babát, hanem önmagáért szeretnénk őt. Persze egyúttal segít is elterelni, lekötni a figyelmünket, betölteni az űrt, de ez már inkább hozadéka, mint eredője a döntésünknek.
