Egy kellemetlen találkozással kezdődött a hétvége.
Péntek este ismét jártak nálunk azok, akikkel az elmúlt 4-5 évben a legtöbbet jártunk össze, és a nyárra már egészen elmérgesedett a viszonyunk. Ismét kaptunk a pofánkba a manipulálás szándékával hazugságot, képmutatást, de nem akarok részletekbe menni. Nem érdemel egy szót sem az az anya, aki a saját lányában is a vetélytársat látja, és gátlástalanul, lelketlen módon próbálja mélybe rántani, amikor az megpróbál kilépni a szülők árnyékából.
Igen, dühös vagyok, mert továbbra is hülyének néznek bennünket, ezzel kicsit Félix emlékét is megszentségtelenítve.
Szombat este elmentünk barátainkhoz, akik már régóta hívtak bennünket. Nagyon jót beszélgettünk.
Beszélgettünk napi dolgokról, napi történésekről, és természetesen beszélgettünk a Félixről, a vele történtekről, az előttünk álló időszakról. Érdekes módon, volt olyan látásmódja a történteknek, amit a feleségemmel is ott osztottam meg, nem mondtam neki korábban, és a háziasszony is előttem néhány perccel mondta el szinte ugyanazt, mikor kettesben beszélgettek. Ninc s ennek semmi jelentősége, csak érdekes, hogy mindkettőnkből ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg.
Másnap lementünk a Balatonra másik barátainkhoz, akiknél július elején töltöttünk egy hétvégét. Félix balatoni fotói is ekkor készültek, az az utolsó nagyobb lélegzetű fotósorozatunk róla. Szokásos módon jól éreztük magunkat, jó volt kicsit kikapcsolni, persze mindent betöltött a Félix emléke. Hiszen az ő kislányuk az, akit egy korábbi posztban szereplő képen Félix megpuszil. Ő fél évvel fiatalabb Félixnél. Mikor augusztus közepén náluk jártunk, meg is kérdezte a feleségemtől: „Hol a baba?”. Édes Istenem, egy kétéves kislány is emlékszik rá, és meg is kérdezi, hogy hol van a mi kis angyalkánk!
De nem baj, ez így helyes. Jólesik visszatérni hozzájuk, mert nagyon rendesek, nagyon együttérzőek, segítőkészek, és igyekeznek állandóan mosolyt csalni az arcunkra. Jó látni őket.
Hogy miért pazaroltuk annyi időnket olyan emberekre, akik egy percet nem érdemeltek volna, miközben kicsit lustaságból, kicsit kényelemből távol tartottuk magunkat olyanoktól, akik emberileg sokkal többek?
Szombat délután felidéződött egy tavalyi történet. Nem velünk történt, de akkor is megfogott, elgondolkodtatott.
A német futball-válogatott 32 éves kapusa, Robert Enke öngyilkos lett, vonat elé lépett. Talán sokan hallották anno a megrázó történetet. 3 éve elvesztették az akkor kétéves kislányukat veleszületett szívbetegségből adódóan. Ami az igazán megindító volt, hogy azóta már örökbe fogadtak egy kislányt, aki még nem volt 1 éves, Enke mégsem bírta feldolgozni a történteket.
Nyilván Félix 1 héttel korábbi ájulása is közrejátszott ebben, de nagyon megérintett a tragédiájuk, sokáig rágódtam a történteken. Mondtam is akkoriban a feleségemnek, hogy hihetetlennek tűnik, hogy valaki ne tudja feldolgozni a gyermekének elvesztését, különösen úgy, hogy időközben újabb gyermekkel gazdagodott a család, így hát volt kiben örömet lelni, volt kiből erőt meríteni.
Most valahogy megértem. Nem tudom persze, mi játszódott le benne, mire megtette, amit alapvetően elítélek és egy gyáva dolognak tartok, mégis rettegek attól, hogy ha bármi örömteli is történik velünk a jövőben, én mégsem tudom feldolgozni Félix elvesztését. Mi lesz, ha ott lesz a karjaimban egy új gyermekünk, és én mégis Félix elvesztése miatt fogok keseregni? Persze nekem kell az erősebbnek lennem, nekem kell a gyermekét elvesztő édesanya támaszának lennem. De mi van, ha erre képtelen leszek?
Jelenleg képtelen vagyok bármire is 100%-osan koncentrálni. Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Félix fizikailag nincs már velünk többé. Keresem a miértet, nemcsak azért, mert nyughatatlan természetem van, hanem mert az egész, ami vele történt, annyira de annyira irracionális, felfoghatatlan.
Történnek tragédiák balesetből kifolyólag, történnek tragédiák betegségből, születési rendellenességből adódóan. De Félixről ez utóbbi is csak vélelmezhető, de szerintem leginkább csak a mi megnyugtatásunkra mondják az orvosok, valójában előzmény és ok-okozat nélküli az ő tragédiája.
Ez is azt az érzetet erősíti, hogy nem rövid utat szánt nekem a Jóisten, de mégis azt kell mondanom: nem tudom, mit hoz a jövő.
