Félixblog

Lényegi változás nincs. A vizsgálati eredmények azóta sem születtek meg, így továbbra sem tudunk többet az okról, az orvosi okról.

A héten 2 olyan emberrel is találkoztunk, aki tőlünk tudta meg a történteket, és mindketten azt mondták a feleségemnek, hogy egyetlen módja van a talpraállásnak: ha beszél róla. Minél többet, minél több emberrel. Ennél jobbat nem is mondhattak volna. Hálás vagyok, hogy nem csak én mondom ezt neki, persze ügyelve arra, hogy ne vigyem túlzásba.

Minap beszélgettem hosszabban apósommal. Mondtam neki, hogy az elmúlt félszáz napban is már mennyi újabb édes mondatot, kifejezést hallottunk volna „széziül”. Meg hogy már egészen biztosan szobatiszta lenne, hiszen – azt hiszem, ezt már írtam – már az utolsó két éjszaka pelus nélkül aludt, illetve napközben is egyre többször nem felejtett el szólni. „Ment kis tisi. Ejnye, Szézi, máj megint nem szójtáj.” – ahogy hallhattuk tőle nap mint nap, ahogy megtanulta a mamája szavait. Épp november elejére lett volna teljesen szobatiszta, mikor ment volna oviba.

Ami az őszi kerti munkákat illeti: nagyon nehéz ottkint tevékenykedni úgy, hogy a Félix nincs mellettünk. Persze nem jobb idebent sem, csak ez most megint egy újabb helyszín, ahol újonnan szembesülünk vele, hogy ő fizikailag már nincs veünk.
Volt mit eltüzelni. Kellett pár régi újság. Megint sikerült a stócból az augusztus 5-i újságot előhúzni. Már jártam így 1-2 hete, ismét félreraktam. Aztán gyújtósnak a július 29-30-i újságokat használtam. Édes Istenem, de szép is volt akkor még minden! Teli voltunk büszkeséggel, boldogsággal, reménységgel! Most meg maradtak az emlékek, a soha el nem múló fájdalom!

Visszatérve a kertre:
Megjavítottam a homokozójának a fedelét, illetve elraktam a kerti játékait. A homokozó azóta jött szét, de nem volt miért sietnem vele. A játékok meg a kiskocsijában voltak, talán még abban a vízben, amit még ő mert bele a kiskocsiba a medencéből. Persze a medencét már rég elraktuk, de ezeket a játékokat nem volt szívünk.
Persze nem jó ez. Nem jó az, hogy vannak apró kis szegletek a házban, a kertben, amihez azóta sem nyúltunk. Nem is volt rá nagyon ok, de talán azért sem, mert azt a Félix hagyta úgy. Nem jó ez, mert mintha folyamatosan sót hintenénk a sebbe. Persze az sem jó, ha mindent átrendezünk, hiszen azzal sem tudjuk meg nem történtté tenni a dolgokat.
És hát igen, küzdünk azzal, amiről tudtuk, hogy talán a legnehezebb lesz: ellenérdek feszül a mi továbbélésünk és Félix emléke között. Iszonyatos ezt leírni, senki nem ért félre, remélem nem tűnök lélektelennek. De igenis mi akkor tudunk majd ismételten boldogok lenni, ha a köztes pillanatainkat nem a Félixre való emlékezés tölti ki. Miközben – erről is szóltam már – Félix emléke bennünk és a szűk családi körben tud továbbélni, és nekünk ezért is kötelességünk őra emlékezni.

Tegnap eljöttek anyósomékhoz a sógornőmék, először azóta, mióta megszületett a kisfiuk. Pontosabban csak megálltak egy etetésre, mert mentek tovább a férje szüleihez, így csak a ház előtt, a kocsiban láthattuk, amikor megérkeztek. Keserves sírásba kezdett, amikor megálltak, hiszen megszűnt a ringató érzés. Félix rugdalózója volt rajta. Kedvesek voltak, mert kérdezték, amikor Félix elment, hogy visszaadják-e a ruhákat, amiket odaadtunk nekik. De nem akartuk ezt. Csak annyit kértünk, hogy vigyázzanak rájuk, hogy ha szükséges, vissza tudják adni őket. És azért se kértük vissza, mert talán nekünk is segít, ha abban látjuk az ő kisfiukat. Tegnap nem segített. Nem feltétlen a ruha miatt, hanem inkább az öthetes babák egyformasága okán éreztem ismét Félix hiányát nagyon erősen.

Ebben ugye az is szerepet játszott, hogy – amint erről talán már szintén írtam – nagyon hamar eltelt ez a 3 év, amit Félix velünk töltött. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy sok munkám volt, sokat nem tudtam itthon lenni, de időnként csak lestünk, hogy nemrég még csak a fejét emelgette, aztán már meg is tette az első lépéseket, miután nem sokkal már semmi gondja nem volt az egyensúlyával, szaladt önállóan. Ahogy minden kisgyermekkel megtörténik ez.

Istenem, ha ezt a 3 évet ismételten átélhetnénk újból és újból! Vagy az utána következő 60 közös esztendőt!