Félixblog

Nap mint nap újra átélem, átéljük ezt a napot, ezeket az órákat.
Várjuk a mentőt, végezzük a szívmasszázst, lélegeztetést, ahogy a telefonba mondják, aztán reménykedünk, hogy mihamarabb indulhatunk a kórházba.
Eltelik 1 perc, eltelik 5 perc, majd újabb 10, majd már fél óra is. Aztán megkérdezem, talán kissé naívan, de talán a legrosszabb eshetőségtől így védve magunkat, hogy „Most mi történik? Mikor indulunk a kórházba?” Majd jön a kiábrándító, egy szebb világot atomjaira romboló zavart válasz: „Megmondom őszintén, egyelőre azért küzdünk, hogy ismét dobogjon a szíve.”
Aztán közel másfél óra küzdelem után, a könnyeivel küzködve kénytelen belátni a mentőtiszt, hogy „Sajnos nem tudtunk segíteni. Egy pillanatra sem sikerült visszahozni.”

Azóta – persze minden vizsgálat még nem zárult le, még minden eredmény nem érkezett meg a laborból – azt a magyarázatot kaptuk, hogy egy epileptikus roham következtében nagy valószínűséggel a rekeszizma görcsölt be, ami vezetett a furcsa, nagy intenzitású síráshoz, illetve a légzési nehezség okán az oxigénhiány okán bekövetkezett szívleálláshoz.
Két dolgot fontos leszögezni:
1. Félix nem volt epilepsziás, legalábbis nem voltak epilepsziás rohamai. Volt egyszer egy ájulása, ami után minden lehetséges vizsgálaton átesett, minden lelete negatív lett. Azóta is fokozottan figyeltük, hogy a szakirodalom által évente néhány alkalommal előforduló kisroham (bambulás, apró arcmozgások), amiket egyáltalán nem tapasztaltunk nála. Ez persze nem zárja ki, hogy mégis volt valami probléma.
2. Az epilepszia egy gyűjtőfogalom, egy tünetegyüttesre utal, ami az agyi eredetű, valamely izomcsoportot görcsbe rántását, görcsben tartását fedi.

Adódik a kérdés, amit mi magunk is felteszünk magunknak nap mint nap:
Lehetséges-e, hogy a szokatlan, nagy vehemenciájú sírás, amit Félixtől hallottunk, mind egy levegővel történt? Hogy ennek 20-30 másodperce alatt egyszer sem vett levegőt? Hogyan lehet, hogy ezt mi nem vettünk észre?
Az orvosok szerint igen. Hiszen tudjuk, hogy egy hisztiző gyerekre tényleg néha rá kell szólni – persze talán épp a hisztiből való kibillentés okán is – hogy azért vegyen közben levegőt. És bevallom, tényleg nem tűnt fel, hogy az alatt a kb. 5 másodperc alatt, amíg Félixre néztem és kértem a feleségem, hogy adja ide, hadd tereljem el a figyelmét, illetve ő azt válaszolta, hogy nem, mert valami más gond lehet, miután egy pillanattal később Félix eszméletét is vesztette, szóval nem tűnt fel ezalatt, hogy Félix ne vett volna levegőt. Néztem: sírt, nagyon elkeseredve, ahogy még tényleg nem hallottuk sírni korábban, de nem mondta egy szóval sem, hogy fáj (pontosabban „száj”, ahogy kissé pöszén beszélt), pedig „szájt” már neki a feje, a keze, a lába, a pocakja, szóval tudott panaszkodni, ha kellett. Az egy másik dolog, hogy ezeket a „szájásokat” egy gyógypuszi rendre orvosolta.
Pedig ekkor valószínűleg görcsben volt a rekeszizma, amitől aztán levegőt sem tudott venni, de mégcsak az sem tűnt fel, hogy légszomja lenne, hogy kapkodna a levegő után. Tényleg nem értem, mi játszódott le aznap este. Persze majd az összes vizsgálati eredmény beérkezte után még elmegyek egy konzultációra, hátha megértem a történések orvosi hátterét.

Merthogy nekem tényleg fontos lenne, ha már a nagy miértre jó ideig nem kaphatunk választ, vagy talán csak a halálunk óráján kaphatunk választ, legalább az orvosi miértre jó volna tudni egy valószínűsíthető magyarázatot. Márcsak azért is, mert egyre biztosabb, hogy szeretnénk még babát. Illetve hogy az elvi esélyünk is megvan rá. Persze addig még erősödnünk kell!

------------------

Igazából nem erről akartam írni ma este, hanem a szóhasználatát, kifejezéseit szeretném összegyűjteni, néhány rövid történetet is melléjük téve. Szóval inkább egy kis vidámsággal szeretnék megemlékezni erről a fájdalmas hónapfordulóról.

Félix viszonylag korán kezdett beszélni, pontosabban mondogatni dolgokat.

Néhány szó a szótárából:

„keke” = cumi (de csak az övé, másnak „kumija” volt)
„mukuku” = nyuszi
„nakka” = maci
„gekeke” = brekeke
„ge” = be
„nájná”, illetve később „názi” = másik
„guzikuszó” = gumicukor
„íz” = víz
„zizipippó” = vizipisztoly
„kinakkó” = pillangó (ez a pillangó ráadásul egy kirakó része volt, jó darabig azt hittük, hogy a kirakóra mondja, hogy „kinakkó”)
„jódede” = jóreggelt
„Szézi” = Félix
„Itte éltette szotáti!” = Isten éltessen sokáig!
„Izzaza!” = Imádkozzuk! (nem tudta még összefűzni az ujjait, mindig segíteni kellett neki)

Illetve néhány emlékezetes mondat, történet:

 „Azt nem tudom mondani ’nyuszi’, azt tudom mondani ’mukuku’.”

Mikor indult tőlünk valaki, mindig mondta neki: „Vizzázá úton!”.

Mártonnal kivitték a kutyákat, mivel előtte esett az eső, Félix lábán gumicsizma volt, de végig Márton vitte az ölében.
10 perc után jönnek haza, Márton feje vörösen izzik: „Akkor most mondd el a mamának, amit nekem végig mondogattál!”. Erre Félix kissé értetlenkedve: „Názi guzikizza ottata.” Feleségem elmosolyodik: „Márton, ránéztél a Félix lábára? A ’másik gumicsizma ottmaradt’.” Merthogy közben leesett a Félix lábáról, úgyhogy mehettek vissza az elhagyott gumicsizmáért.

Ahogy már írtam korábban, Márton és Félix nagyon szerették egymást, megdöbbentő volt látni és a szívünket örömmel és büszkeséggel töltötte el, ahogy a lakli nagy kamasz gyerekünket mennyire le tudja venni a lábáról egy kistestvér. Rendszeresen játszottak együtt, ennek egyik formája a következő volt: „Elősző gikaka, majd jetete, utána gusszesze.” Vagyis először gyipacizott (=„gikaka”) a Márton hasán, utána Márton megtámasztva a Félixet repülőztek (=„jetete”), majd ezt néhány bukfenccel (=„gusszesze”) zárták.

A „nem-korszak” kellős közepén voltunk, mindenre „nem” volt a választ. Nem azért, mert valójában nem akart ezt-azt csinálni, hanem mert ezzel sokkal több ingert tud kiválaltani a beszélgetőpartneréből, mintha tudomásul venne valamit. (Köszönet a Suttogók titkai című remek könyvnek.) Így aztán a köszönés mostanában a „nem szia” volt.

Félix keresztmamája Mártonnal egyidős, unokatestvérem lánya. Mint sok másik 19 éves lány, sokmindenen nevet. Vagy egy neki szánt poénos megjegyzést egy száraz „haha” megjegyzéssel reagál le. Nem bántóan, inkább frappánsan. Félix nézegette a közelmúlt fotóit, mikor a keresztmamája képe került a kezébe, megjegyezte: „Nem haha.”

De volt, mikor a feleségemnél vagy a Mártonnál nem értettem pontosan, amit mondtak, és visszakérdeztem, hogy „Hm?”, erre Félix megjegyezte: „Nem hm”.

Imádta motorokat. Teljes ámulatba esett, mikor megláttunk egy álló motort, oda kellett menni, percekig tudta nézegetni. Aztán, ha mentünk valahová, és jött szembe egy motoros, máris belekezdett: „Motoj. Brrrr.”, illetve „Motojdáti. Milyen gukó sisa van jajta?”, vagyis „Motoros bácsi. Milyen bukósisak van rajta?”. Rendszerint „szetete” vagy „szájga”, függetlenül attól, hogy tényleg fekete vagy sárga volt-e rajta.

„Mi ez?”, „Ez ki é?”, „Na ki jött?”, „Na mit kéjsz?”. Érdekes módon, ezeknél a mondatoknál nagyon szépen tagoltan mondta a szavakat. Különösen a „ki é” kérdésben, illetve az erre adott, a „mamá é”, a „Májton é”, a „Szézi é” válaszokban. Illetve az igekötőket is akkurátusan elválasztotta az igéktől.

„Milyen szép jijág”, és már tépte is le a száráról magát a virágot. Soha nem szárral együtt, hisz az nem olyan szép.

Az egyik legaranyosabb történet:
A házez-korszak közepén történt, talán tavaly nyáron. Félix kérdezi: „Hátesz? Hátesz?”, és mutatja az ujját. Feleségem megfogja, érez valamit, majd visszakérdez: „Honnan van ez, Félix?” „Ojjombó”

Jellemző volt rá, az ő kis szokásaira, illetve a feleségem által biztosított állandóságra, kiszámíthatóságra, hogy kettejük párbeszédét egy idő után Félix adta elő egyszemélyben, amolyan monológként. Például:

„Mama szezeze!” „És még kit szeze?” „Májton szezeze!” Ez utóbbinál már fülig ért a szája.

„Édesz kici cillagom” „Na ki szokta eszt neked mondani?” „Papa!” Itt szintén füligvigyor.

 „Közbe jött tiszi (=„pisi”). Jaj, Szézi, máj megint készőn szóltá!”

 „Mama, deje piszit ide! Gyószan!”

Aztán idén tavasszal-nyáron már egész komoly mondatokat mondott:

„Nájon middig meg kejj nézni, van-e a pojárban gojár. Megnézem: nikk benne szemmi.”, vagyis „Nyáron mindig meg kell nézni, van-e a pohárban bogár. Megnézem: nincs benne semmi”, hiszen sokszor volt kinn a teraszon innivaló pohárban, és csak akkor volt szabad inni belőle, ha nem repült bele semmi.

Mikor valamit nem találtunk, megkérdeztük őt is: „Bisztoszan ej tettem jajahová.”

Mikor a feleségem ruhákat próbált: „Ez jó jesz, mama!”

Egyik kedvenc időtöltése, játéka az volt, hogy a feleségem haját becsavarta hajcsavarókkal. Megállt a fürdőszobában a hajcsavarós doboznál a szekrény előtt, és megkérdezte: „Na mit kéjsz?”. Feleségem már vette is le a dobozt, Félix bevezette a nappaliba, hozott egy párnát: „Ezt ide teszem a szegged alá.”, köszönhetően annak, hogy első alkalommal feleségem megjegyezte, mikor a földön ült, hogy „Várj Félix, hozok valamit a seggem alá”. Aztán mikor nekiállt a hajcsavarásnak: „Betajajom mama haját.” Majd bíztatólag előrehajolt a feleségemhez: „De szép jesz mama!”

Augusztus elején volt már 2 nap, mikor pelenka nélkül aludt éjszaka. Előtte egyik nap fürdés után öltöztünk, és megkérdeztem tőle: „Félix, tegyünk pelust éjszakára?” Józan válasza: „Azé tegyünk!”

 

Aludj jól, kiscsillagom, álmodj szépeket!
Minden este így búcsúzom tőle, mikor bemegyek a szobájába. Így egy kicsit még olyan, mintha itt lenne velünk. Illetve itt van velünk, és itt is lesz mindig is, de elmondhatatlan ürességet érzünk amiatt, hogy a fentiek nem töltik ki a nap 12-14 ébren töltött óráját, hogy nem ölelhetjük magunkhoz, hogy nem simogathatjuk meg, hogy nem puszilhatjuk meg.
Most a hétvégén találtunk feladatot a kertben, illetve a ház körül. Apósomék kint voltak mindkét napon, sokat segítettek, jól haladtunk. Mindeközben számtalanszor eszünkbe jutott, hogy Félix milyen jól érezné magát közöttünk, hiszen nem véletlenül mondta annyiszor: „Jó itt nekem! Jó itt nekem!”