Telnek a napok, telnek a hetek, de a megbékélés nincs közelebb.
Még augusztus közepe táján írtam talán, hogy szeretnék fél évvel idősebb lenni. Mert akkorra már talán kialakulóban lesz egy új egyensúly az életünkben, addigra talán megerősödünk valamelyest, hogy elbírjuk a mindennapok legnagyobb terhét. Most is hiszek benne, hogy talán a tél elmúltával könnyebb lesz, de két hónap után még semmilyen előrelépést nem érzek.
Persze tisztában vagyok vele, hogy még nagyon kevés idő telt el. Tisztában vagyok vele, hogy talán a legnehezebb időszak előtt állunk, hiszen október végén lesz a Félix születésnapja, és nem tortát, játékot, mesekönyvet kap tőlünk ajándékba, hanem koszorút és mécsest. Ráadásul Márton névnapja és a 20. házassági évfordulónk is november elején lesz, ami az első családi ünnepet jelenti, amióta ő földi valójában már nincs velünk. Lehet, hogy félek ezektől az alkalmaktól. Persze nem félhetek, nem mutathatom a gyengeségemet, nekem kell az erősebbnek lennem, nekem erősnek kell lennem.
Pedig sokkal, de sokkal bizonytalanabbnak érzem magam, mint akár 2 hónapja. Nem tudom, talán fel sem fogtam hetekig, ami Félixszel történt. De most minden egyes nap kínkeservvel teli. Nagyon kevés elég most is, talán a korábbiaknál is kevesebb, hogy látszólag a semmiből előtörjön belőlem a sírás.
Ebben valószínűleg van szerepe annak, hogy úgy érzem, az idő egyre jobban eltávolít bennünket a Félixtől. Hiszen azóta már annyi, de annyi minden történt volna velünk. Annyi, de annyi közös emlékkel, boldog pillanattal, perccel lennénk már gazdagabbak! Ehhez képest egyre inkább tudatosul, hogy a Félix már csak emlék, már nem része a hétköznapok rutinjának. Tudatosul oly módon, hogy időnként már nem is ő, hanem egy vele kapcsolatos emlék felidézése jut eszembe, hiszen már annak is múltja van, már ahhoz is kötődnek emlékek, hogy emlékezünk őrá. A sírjára ültetett virágok erősödnek, a fogasán lógó ruhái, a polcán lévő játékai porosodnak, a tornacipőjének gumitalpa lassan sárgul. Minden arra figyelmeztet, hogy múlik, egyre csak múlik az idő, és vele egyre távolodik tőlünk a mi kis angyalkánk.
Feleségem sem tart sehol. Sőt.
Mikor órát ad az egyetemen, látszik a szemében a régi fény. Újra él, élteti hogy készülhet az órákra. Mikor érte megyek, látom a járásán a lendületet, az erőt, a magabiztosságot, ahogy felém tart. Jó ezt látni. Nagyon fontos ez, hogy van valami, ami ki tudja őt zökkenteni az emlékezésből, a viaskodásból.
Mégha kevés is a heti 12 óra 4 délutánra elosztva. Több elfoglaltságra, nagyobb lekötöttségre lenne szüksége.
Ahogy nekem is.
Jó volna munkába temetkezni. Tudok elhivatott lenni, napi 12-14 órát dolgozni a közös célok, a közös siker reményében. Persze ez sokszor a könnyebbik utat jelenti, hiszen hátrahagyom ezzel az otthoni feladatokat, lehet hivatkozási alap a fáradtságra, ebéd utáni alvásra ahelyett, hogy az ember nekiállna a ház körül tevékenykedni.
De most talán mégis ez segítene. Persze csak akkor, ha tudom, hogy a feleségem is megtalálja a maga barikádjait, amikkel távol tudja tartani az elméjétől és a szívétől a pusztító hitetlenkedést.
