Délelőtt rendezgettem a dolgaimat a számítógépemen, és ismételten belefutottam 8 fájlba, amiket augusztus 5-én délután mentettem el 15:51 és 19:00 között. A utolsó fájl mentése után másfél órával vesztettük el a mi kis angyalkánkat.
Világosan emlékszem azokra az órákra, amikor ezekkel a fájlokkal dolgoztam. Ahogy az egész napra, az egész hétre.
Előtte pénteken kellett leadnom a céges autót, így egy kedves kolléganőm és barátja hozott haza. Későn értünk haza, ők akkor az ágyában már 180°-ot átfordulva látták Félixet aludni.
Aztán a hétvégén elkezdtem babrálni a régi asztali gépemet. Próbáltam az 5 éves gépet működésre bírni. Sikerült, de muszáj volt vennem egy új merevlemezt.
Hétfőn bementem a városba, megvettem. Persze azóta változott minden a gépen belül, így vissza kellett vinnem, ki kellett cseréltetnem egy másik merevlemezre, egy olyanra, amelyiknek az enyémmel megegyező csatlakozása van. Szerda este volt, mikor újra tudtam telepíteni mindent, és csütörtökön tudtam először rendesen használni a gépet.
Hétfőn bementem a városba, megvettem. Persze azóta változott minden a gépen belül, így vissza kellett vinnem, ki kellett cseréltetnem egy másik merevlemezre, egy olyanra, amelyiknek az enyémmel megegyező csatlakozása van. Szerda este volt, mikor újra tudtam telepíteni mindent, és csütörtökön tudtam először rendesen használni a gépet.
A szerdai naphoz tartozik még, hogy akkor tudtuk lenyírni a füvet.
Mivel Márton nyári munkán volt, így megúszta a sokak, így általunk sem túlságosan kedvelt fűnyírást. Feleségem ment a fűnyíróval, én Félixszel lementem a pincébe a fűkaszáért. Mikor kinyitottuk a pinceajtót, egy hatalmas béka állt velünk szemben. Félix megijedt, meghátrált. „Félsz tőle, Félix?” „Féjsz.” (Talán még nem mondtam, de önmagáról egyes szám 2. személyben beszélt: „féjsz”, „teszobád”, stb. Annyira édes volt ez a kiforgatott nyelvi rendszer az ő kis pöszeségével.) Visszatérve a békára. Felültettem a szegélyre, a békától biztonságos távolságra, majd egy seprűvel kitessékeltem a békát a pincéből.
Elővettem a fűkaszát, Félix megint monda, hogy „Félsz”. Mondtam neki, hogy ne féljen, majd akkor fog beindulni a fűkasza, ha én beindítom. Ha fél tőle, akkor nem indítom be, hanem felmegyünk a mamához. És ennyi elég volt neki, hogy egyik vállamon a fűkaszával a másik kezembe fogva felvigyem őt a mamájához. (Jelentős szintkülönbség van a telkünkön, így az előkertben lévő pince úgy 5 m-rel van lejjebb, mint a ház és a mögötte lévő kert, ahol a feleségem füvet nyírt.)
Mivel a fűnyírótól is tartott, ezért leültettem az egyik padra, ami legközelebb volt a mamájához, és visszamentem előre fűkaszálni.
Mikor felértem, Félix a homokozója környékén játszott, hol elővett egy formát, hol visszaült a padra. Megkérdeztem tőle, hogy elindíthatom-e a fűkaszát. „El.” „Felülsz addig a padra?” „Fej.” És nézett, ahogy lekaszáltam a kutyakennel körül és a kerítés tövében a füvet. Éreztem a tekintetét, ezért egyszercsak odakaptam a fejem. Úgy nézett, ahogy ritkán szokott. Az a nézés volt, amivel mélyen belém látott. Beleborsózik még most is a hátam. Nem értettem, mit jelentett az a nézés. És ma sem értem.
Mivel Márton nyári munkán volt, így megúszta a sokak, így általunk sem túlságosan kedvelt fűnyírást. Feleségem ment a fűnyíróval, én Félixszel lementem a pincébe a fűkaszáért. Mikor kinyitottuk a pinceajtót, egy hatalmas béka állt velünk szemben. Félix megijedt, meghátrált. „Félsz tőle, Félix?” „Féjsz.” (Talán még nem mondtam, de önmagáról egyes szám 2. személyben beszélt: „féjsz”, „teszobád”, stb. Annyira édes volt ez a kiforgatott nyelvi rendszer az ő kis pöszeségével.) Visszatérve a békára. Felültettem a szegélyre, a békától biztonságos távolságra, majd egy seprűvel kitessékeltem a békát a pincéből.
Elővettem a fűkaszát, Félix megint monda, hogy „Félsz”. Mondtam neki, hogy ne féljen, majd akkor fog beindulni a fűkasza, ha én beindítom. Ha fél tőle, akkor nem indítom be, hanem felmegyünk a mamához. És ennyi elég volt neki, hogy egyik vállamon a fűkaszával a másik kezembe fogva felvigyem őt a mamájához. (Jelentős szintkülönbség van a telkünkön, így az előkertben lévő pince úgy 5 m-rel van lejjebb, mint a ház és a mögötte lévő kert, ahol a feleségem füvet nyírt.)
Mivel a fűnyírótól is tartott, ezért leültettem az egyik padra, ami legközelebb volt a mamájához, és visszamentem előre fűkaszálni.
Mikor felértem, Félix a homokozója környékén játszott, hol elővett egy formát, hol visszaült a padra. Megkérdeztem tőle, hogy elindíthatom-e a fűkaszát. „El.” „Felülsz addig a padra?” „Fej.” És nézett, ahogy lekaszáltam a kutyakennel körül és a kerítés tövében a füvet. Éreztem a tekintetét, ezért egyszercsak odakaptam a fejem. Úgy nézett, ahogy ritkán szokott. Az a nézés volt, amivel mélyen belém látott. Beleborsózik még most is a hátam. Nem értettem, mit jelentett az a nézés. És ma sem értem.
Talán tudta, hogy már nem sokáig lesz velünk? Feleségem is említette, hogy ő is összenézett vele párszor így, és az utolsó napokban meglepően gyakran.
Igazából nem tudom elhinni, hogy egy ilyen történést meg lehet előre érezni. Édes Istenem, annyival több volt ő nálunk! Talán ezért is ment el, mert nem érdemeltük meg őt. Igyekeztünk, mindent megtettünk érte, de mégis kevesek, méltatlanok voltunk őhozzá!
Igazából nem tudom elhinni, hogy egy ilyen történést meg lehet előre érezni. Édes Istenem, annyival több volt ő nálunk! Talán ezért is ment el, mert nem érdemeltük meg őt. Igyekeztünk, mindent megtettünk érte, de mégis kevesek, méltatlanok voltunk őhozzá!
