Van egy távoli ismerősünk, akiknek a családjában szintén történt tragédia: a szülők a 9 éves kislányukat veszítették el közlekedési balesetben 1-2 éve. Most az anyuka ismét terhes, félidőben jár kb. Mindezt 52 évesen!
Azt hiszem, az ilyen emberekről kell nekünk példát vennünk, az ilyet történésekből kell erőt merítenünk. Ha ők, az ötvenes éveikben vállalják egy gyermek világra hozatalát, felnevelését, akkor nekünk negyvenen innen nem is szabad hezitálnunk.
Sokan mondhatják, hogy felelőtlenség 50 fölött gyereket vállalni. De miért kellene egy ötvenes éveit taposó embernek úgy gondolkodnia, hogy onnantól bármikor meghalhat, és nem fogják tudni őt felnőtt koráig nevelni? Hiszen akkor is még csak 70 körül lesznek. Arról nem is beszélve, hogy egy új jövevény új értelmet ad az életnek.
Ami a mi helyzetünket illeti: én nem hiszem, hogy magunktól képesek leszünk annyira feldolgozni, elfogadni(?) Félix elvesztését, hogy egy következő baba vállalását az elfogadás után tudnánk megtenni. Talán meggondolatlanságnak tűnhet egy újabb baba vállalása, amíg Félix elvesztését fel nem dolgozzuk valamennyire, de szerintem a következő baba épp az elfogadásban, a feldolgozásban segíthet. Persze nem másképp, mint hogy betölti az űrt, amit Félix hagyott maga után. Tudom, az új jövevényt önmagáért kell szeretnünk, és önmagáért is fogjuk szeretni.
Van annyi eszünk, van annyi szívünk, van annyi lelkünk, hogy meg fogjuk tudni oldani ezt, és a következő gyermekünknek is meg fogjuk tudni adni mindazt, ami Félixnek is a boldogságot jelentette. Nomen est omen.
Feleségemből ismét a düh beszélt. Rendjén van ez, én sem ítélkezem. Sajnálom, hogy nem tudom ezen átsegíteni. Persze az sem biztos, hogy túl kell ezen jutni.
Dühíti, hogy rendszeres imádságaiban egyetlen dolgot kért, főleg tavaly október óta: hogy a Félix egészséges legyen. És azt mondta, hogy tőle most elvett a Jóisten 4 évet.
Erre azt feleltem, hogy az, hogy soha semmi nem lesz olyan, mint előtte volt, ez azt is jelenti, hogy soha senki nem veheti el tőlünk ezt a 4 évet, még a Jóisten sem. Talán, ha a tiszta tudatunkat elvenné tőlünk, talán akkor sikerülne ez neki. De – ugyan tény, nagyon fájdalmas tény, és időnként őrületbe kerget a fájdalom emiatt, hogy Félix a fizikai valójában nem lehet velünk – mi is sokkal többek lettünk ezalatt a 4 év alatt. Másképp tiszteljük, másképp szeretjük egymást, Mártonnak
Ahogy a Félix úgy másfél éve felfedezte Márton egy fényképét, ami 11 éves korában készült, és onnantól kezdve ő volt a „kiszmájton”, agyon-vissza puszilgatta a fényképet, ott kellett lennie a bilibe vagy a WC-be pisiléskor, időnként oda kellett tenni az ebédlőasztalra reggel, ebéd vagy vacsora közben. De neki itt volt a „Májton”, akire álmából felnézett, ha föléhajolt, mert megérezte, hogy ott van mellette, akiről jelenlétében vagy távollétében is áhitattal tudott beszélni, vagy csak nézni őt. „Félix, hol van a Márton?” „Bububun.” „És mit csinál ott a Márton?” „Aszi.” Merthogy itthon sokat aludt, ahogy egy kamaszgyerek sokat szokott aludni, így biztosan Bububun is csak alszik. Édes kicsi tündérkém.
Szóval nem tudom még, hogy fogjuk megértetni vele, hogy Félix angyalka a többi angyalkával játszik odafenn. Nem mintha mi értenénk ezt az egészet...
