Ma megjött az Államkincstár határozata, miszerint e hónaptól a családi pótlékot megszüntetik. Az indoklás szerint azért, mert a gyermekem elhunyt.
Ez így igaz, sajnos valóban ez a száraz tény, mégis szívbehasító ezt így leírva látni. Persze ez mégis így van rendjén, ez a világ így tud működni, hogy mi mindannyian csupán egy azonosítószám, néhány személyes adat vagyunk egy hivatal számára. És nyilván nem könnyű egy ügyintézőnek sem, ahogy egy mentőtisztnek, egy pathológusnak, egy lelkésznek, egy óvónőnek sem, mikor a munkája során szembesül a ténnyel: egy csöppnyi, védtelen és ártatlan, gondviselésre és gondoskodásra vágyó, szinte csak jövővel rendelkező élet távozott közülünk.
Aztán a hétköznapok nehezen viselhető terhe, amikor visszahalljuk, hogy a lakóhelyünkön micsoda mendemondák keringenek a tragédiánkkal kapcsolatban. Mégha konkrétumokat nem is, mert a jóakarók megkímélnek. Tudom, nem kéne ezekkel törődni, mondanám én is a kívülálló kényelmével másnak, de mikor az ember saját fájdalmával kapcsolatban merül fel, szentségtörésnek éli meg azt.
Hibáztatni botorság lenne bárkit is, hiszen valóban bizonytalanságban tartottuk még a legközelebbi szomszédokat is, miközben az ilyen esetben hivatalból eljáró Városi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályáról értesítést kapunk postai úton, merthogy előzmények nélküli, nem ellenőrzött körülmények között bekövetkezett haláleset történt. Így talán okkal hiszi a kívülálló, hogy itt valami olyan dolog történt, aminek nem árthat, ha egy kicsit hozzátesz, dramatizál, csak hogy jólértesültnek tűnjön a szomszédjai felé. Lehet, hogy le kéne mennem a postára szólni, hogy netovább, meg talán a kocsmába is, hogy első kézből is terjedjenek a hírek.
Hibáztatni botorság lenne bárkit is, hiszen valóban bizonytalanságban tartottuk még a legközelebbi szomszédokat is, miközben az ilyen esetben hivatalból eljáró Városi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályáról értesítést kapunk postai úton, merthogy előzmények nélküli, nem ellenőrzött körülmények között bekövetkezett haláleset történt. Így talán okkal hiszi a kívülálló, hogy itt valami olyan dolog történt, aminek nem árthat, ha egy kicsit hozzátesz, dramatizál, csak hogy jólértesültnek tűnjön a szomszédjai felé. Lehet, hogy le kéne mennem a postára szólni, hogy netovább, meg talán a kocsmába is, hogy első kézből is terjedjenek a hírek.
Aztán van jó része is a hétköznapoknak.
Hogy belefeledkezhet a munkába az ember, hogy a tragédiájának nagyságrendjében elenyészőnek tekinthető sikereket ér el, örömet szerez másoknak, így magának is, amik így valamelyest mégiscsak jóérzéssel töltik el.
Vagy amikor az ember összefut rég nem látott ismerősökkel. Egy volt tankörtársammal b. 5 éve találkoztunk utoljára, örültem a viszontlátásnak. Zavarba is hoztam, mert kételkedve kérdezte, hogy igaz-e, amit hallott. Tény, hogy könnyebb volt, hogy nem nekem kellett elmondanom, és talán ezért is volt az, hogy a viszontlátás öröme az adott pillanatban felülírta a permanens szívfájdalmam.
És ezek az apró örömök jók, nagyon fontosak, és a mostaninál is nagyobb mélységekbe taszítana bennünket, ha ezeket nem vennénk észre, nem lennénk hajlandók tudomást venni ezekről. Mert ki kell tudnunk lépni e tragédia önemésztő körforgásából, már csak azért is, mert itt van nekünk Márton, akinek még igencsak szüksége van ránk, továbbá itt vagyunk egymásnak is a feleségemmel, és hiszem, egészen bizonyos vagyok benne, hogy sok boldog órát/napot/hetet/hónapot/évet fogunk még együtt megélni. Természetesen Félix emlékével megerősödve. Csak erősödnénk már!
Hogy belefeledkezhet a munkába az ember, hogy a tragédiájának nagyságrendjében elenyészőnek tekinthető sikereket ér el, örömet szerez másoknak, így magának is, amik így valamelyest mégiscsak jóérzéssel töltik el.
Vagy amikor az ember összefut rég nem látott ismerősökkel. Egy volt tankörtársammal b. 5 éve találkoztunk utoljára, örültem a viszontlátásnak. Zavarba is hoztam, mert kételkedve kérdezte, hogy igaz-e, amit hallott. Tény, hogy könnyebb volt, hogy nem nekem kellett elmondanom, és talán ezért is volt az, hogy a viszontlátás öröme az adott pillanatban felülírta a permanens szívfájdalmam.
És ezek az apró örömök jók, nagyon fontosak, és a mostaninál is nagyobb mélységekbe taszítana bennünket, ha ezeket nem vennénk észre, nem lennénk hajlandók tudomást venni ezekről. Mert ki kell tudnunk lépni e tragédia önemésztő körforgásából, már csak azért is, mert itt van nekünk Márton, akinek még igencsak szüksége van ránk, továbbá itt vagyunk egymásnak is a feleségemmel, és hiszem, egészen bizonyos vagyok benne, hogy sok boldog órát/napot/hetet/hónapot/évet fogunk még együtt megélni. Természetesen Félix emlékével megerősödve. Csak erősödnénk már!
