Sokszor elgondolkodtam már a születés csodáján.
Most nem is annyira a Teremtés csodájára gondolok, hanem a Természetére, hogy minimális „alapanyagból” 9 hónap alatt mennyire összetett fiziológiai-kémiai, önálló működésre képes „gépezet” jön létre. Nyilvánvaló, hogy emberfeletti dolog vezérli ezt, hiszem mi, emberek még nagyon profi csapatba szerveződve is képtelenek vagyunk ennél jóval egyszerűbb projektet is tető alá hozni.
Aztán a születéssel persze nem áll meg a fizikai, testi fejlődés, az ember szülőként is csak kapkodja a fejét, hogy tucatnyi hónap leforgása alatt egy magatehetetlen újszülött előbb egy fejét megtartani, majd azt megemelni képes csecsemővé fejlődik, aki aztán lassan megtanul ide-oda fordulni, majd az egyensúlyozás képességét magáévá téve megülni két kicsi ülőgumón, majd lassan feláll, és már tényleg – szó szerint – csak néhány lépés választja el az önálló járástól.
Emellett ezen idő alatt a születéskori lényegében kapcsolatmentes létből szemkontaktuson, grimaszoláson, gügyögésen keresztül eljutunk az első szándékos és ismétlődő hangsorokig, amik jó eséllyel hasonlítanak a jelentésükhöz. Mindeközben a szeretteik láttán felragyog a szemük, esetleg egy mosoly jelenik meg a szemük sarkában, később a szájuk szegletében is.
Később persze mindezek még kifinomultabbá válnak, mind a fizikai, mind a mentális fejlődés által, melyek tempója, dinamizmusa egészen elképesztő, semmi máshoz nem hasonlítható.
Ha az embernek nem kellene az ideje egy kisebb-nagyobb hányadát munkával töltenie, és megtehetné, hogy a nap 24 órájában a gyermekét figyelje, alaposan tanulmányozva és fejben rögzítve annak minden cselekedetét, fejlődése minden pillanatát, szerintem akkor sem lehetne betelni ezzel a Csodával.
És ez az a Csoda, amit lassan két és fél hónapja elvettek tőlünk.
És ez az a Csoda, amit soha semmi más nem fog nekünk visszaadni, soha semmi más nem fog kárpótolni. A figyelmünket elterelni erről a veszteségről, a figyelmünket lekötni is legfeljebb egy másik hasonló Csoda lesz képes.
Mindent megteszünk ennek érdekében. Mondhatnám, hogy imádkozunk emiatt a Jóistenhez, de korábban is csak azért imádkoztunk, hogy Félix és Márton egészségesek legyenek. Szóval hiszünk, bízunk, de azért akarunk is nagyon.
Vannak, akik féltenek bennünket.
Féltenek, mert a mai napig nem derült ki, és valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy pontosan mi történt Félixszel. Nem lehet tudni, hogy valamilyen örökletes hajlam (ugye hetedíziglen bármi örökölhető) vezetett a két rohamig, amelyek közül a második végzetesnek bizonyult, vagy valamilyen fejlődési rendellenesség áll mögöttük. És hogy ezek mennyire veszélyeztetik valamelyikünket, illetve milyen eséllyel alakul ki az új babánknál.
És persze arról sem szabad elfeledkezni, hogy nem vagyunk már húsz évesek.
Ahogy már írtam, sok jó dolog történt már velünk az életben.
De mindegyik jó dologban van egy közös: ahhoz, hogy az megtörténhessen velünk, szükséges volt, hogy előtte jó döntést hozzunk. Házasság, tanulmányok, munkahelyválasztás, költözés, gyerekvállalás. Mind-mind olyan dolgok, amikre a mai napig büszkék vagyunk, hogy akkor és úgy hoztunk egy döntést, miután mérlegeltük a lehetőségeinket. Persze egy szóval nem állítom, hogy mindig a legjobb döntést hoztuk, és hogy időközben nem sétáltunk el jobb lehetőségek mellett úgy, hogy észre sem vettük őket.
Ugyanakkor, mivel kellően kritikus és nyitott szemmel éljük az életünket, így bizonyos vagyok afelől, hogy olyan nagyon sok ki nem használt lehetőség nem volt az életünkben.
Kritikus szemmel járjuk életünk útját, mert mindig jobbat akarunk. Ez visz minket előre, és ez viszi a világ dolgait is előre. Persze lehet a semmiből nagyot álmodni, de könnyebb és megalapozottabb a meglévőt kritikával szemlélni, és apránként jobbá tenni.
Persze ez a kritikus szemlélet sok nehézséget is okozott már, és nem csak személyes konfliktusokra gondolok feltétlenül. Sokszor önmagunkkal szemben is túlzottan kritikusak vagyunk. Máskor meg a szükséges mértékben sem, de ez így működik.
Ez a fajta kritikus/önkritikus szemlélet vezetett, amikor utánamentem annak, hogy azon a bizonyos estén egészen bizonyosan mindent megtettünk-e Félixért.
Kellett ehhez egy rádióműsor, illetve egy újságcikk is, de ezek is inkább csak katalizálták e kételyek megfogalmazását, mint indukálták volna. Feszengett bennem ez a kérdés, de nemigen találtam egy olyan pontot, ahonnan kezdve észérvek mentén át tudtam volna gondolni ezt.
A rádióműsor és az újságcikk hirtelen szívhalál esetében részben az újraélesztés azonnali megkezdéséről szólt. Minden egyes késlekedéssel töltött perc 8-10 %-kal csökkenti a túlélés esélyét. Másfelől utánaolvasva az újraélesztésnek tudtam meg azt, hogy csecsemőknél a hónaljban lehet legkönnyebben kitapintani a pulzust.
Ezek tudatában igyekeztem felidézni az aznapi történéseket, a mentőkkel folytatott telefonbeszélgetéseket. Különös tekintettel arra, hogy Félix újraélesztését a harmadik telefonhívás alapján, 5-6 perccel az eszméletvesztése után kezdtük meg a telefonos instrukciók alapján.
Azóta már beszéltem a mentőtiszttel, aki aznap kint volt nálunk. Elmondta, hogy őket egy eszméletét vesztett kisfiúhoz riasztották. Az eszméletvesztés feltételezi az alapvető életfunkciók, így a légzés és a keringés meglétét.
Egyébként nagyon jót beszélgettem a sráccal, nálunk valamivel fiatalabb, tíz évet meghaladó mentőtiszti gyakorlattal, így – ahogy ezt neki is elmondtam, elismeréssel szólva és megköszönve az akkor tanusított kimértségét, nyugalmát, ami ránk is némileg nyugtatólag hatott – egy pillanatig nem merült fel bennem, hogy valamit esetleg nem megfelelően csináltak volna. Elmondta azt is, hogy az újraélesztés tekintetében az orvostudomány jelenleg úgy gondolkodik, hogy mivel egy szakembernek is nagyon nehéz megállapítania egy eszméletét vesztett emberről, hogy van-e pulzusa, így a van légzés = van keringés, nincs légzés = nincs keringés elvét követve tanfolyamokon is úgy tanítják, hogy egy nem szakember csak a légzésre figyeljen, ne próbáljon pulzust keresni.
Visszatérve Félixre: nemigen tudtam hova tenni azt, hogy miért csak a harmadik telefonhívásnál kezdték el mondani, hogy miként tudjuk a Félixet újraéleszteni. Hosszas töprengés után megkértem a jelenleg is lezáratlan közigazgatási hatósági eljárást vezető rendőrnyomozót (ugye egyfelől előzmények nélküli halálesetkor alaposan kivizsgálják az eset körülményeit, különös tekintettel, hogy kisgyermekről, ráadásul otthon elhunyt kisgyermekről van szó, így az alapos vizsgálat nem csak jogilag, erkölcsileg is kötelessége egy felelős államnak, másfelől a laborok túlterheltsége és a mi ügyünk sajnálatos módon nem sürgető jellege okán azóta is várunk a vizsgálatkor levett minták részletes értékelésére), hogy amennyiben lehetséges, hallgassa vissza a mentőszolgálat és közöttem zajló telefonbeszélgetéseket.
Elmondtam, hogy nem emlékszem pontosan, miként zajlott, a kérdésekre igyekeztem pontosan válaszolni, de mégis hiányérzetem volt amiatt, hogy az első 2 telefonhívás után elköszöntünk egymástól, és nem kezdtük meg a reanimálást, az újraélesztést.
1 hét után beszéltünk, és megnyugvással töltött el, amikor arról tájékoztatott, hogy megkapta a felvételeket, és mindkét alkalommal megkérdezték, hogy van-e a Félixnek légzése, és mindkét alkalommal lényegében igen volt a válaszunk. A második telefonhívásnál ugyan egy „gyenge” jelző is elhangzott a feleségemtől, de nem voltunk, nem lehettünk tisztában azzal, hogy ezek nagy valószínűséggel – mint ahogy azt a kiérkező mentősöktől is megtudtuk – úgynevezett gaspoló légzések lehettek, amik nem tekinthetők normális életfunkcióknak. De még csak ez sem bizonyos.
Megnyugvással tölt el, hiszen továbbra is úgy érzem, könnyebb e tragédiát feldolgozni úgy, hogy közben nem hat nyomasztólag a megbocsátás terhe, nem valamelyikünk vagy egy harmadik személy hibája vezetett Félix elvesztéséhez. Különösen nehezen viseltem volna, ha netán a mentőszolgálat valamelyik munkatársának hiányosságára derít fényt a vizsgálat, hiszen nagyrabecsült munkájukat sokszor mostoha körülmények között végzik, naponta szembesülnek és kénytelenek feldolgozni emberi tragédiákat, jóérzésű ember nem kívánja őket további meghurcolásnak kitenni. Ugyanakkor számomra a reménybeli lelki megnyugvás érdekében nagyon fontos volt azt is tisztázni, hogy nem mi nem vettük kellően komolyan Félix állapotát, hanem a lejátszódó folyamatok is valamelyest megtévesztőek voltak.
Persze a kérdés azóta sem hagy nyugodni: miért nem mentem/mentünk el egy egészségügyi tanfolyamra Félix tavalyi ájulása óta?
Ennek több oka van.
1) Senki nem mondta, hogy erre szükség lehet. Úgy jöttünk el a kórházból tavaly, hogy van olyan, hogy egy kisebb-nagyobb gyermek, alkalmanként felnőtt 1-2 alkalommal elájul az életében, alapos kivizsgálás sem mutat ki semmit, ahogy a Félixnél sem. Elhittük, megnyugodtunk.
2) Nem olyan az emberi természet, hogy a lehető legrosszabbat vetíti előre, amikor objektív tények, vélemények nem valószínűsítik a legrosszabb megtörténtét. Pontosabban nemhogy nem valószínűsítik, nem is említik, mint lehetséges jövőbeli történés. Így is más szemmel néztünk a Félixre, ha lehet méginkább szemmel tartottuk, egyikünk (persze legtöbbet a feleségem) mindig mellette volt. Figyeltük, és soha semmilyen további rosszullétet nem tapasztaltunk nála, még pillanatnyit sem.
Ugyanakkor azt is elmondta már több szakember is, akivel azóta beszéltünk, hogy sajnos előfordul olyan is, hogy kórházban, netán műtőasztalon következik be valakinél hirtelen szívhalál, és a legnagyobb odafigyelés és azonnali segítségnyújtás ellenére sem sikerül őt visszahozni. Nyilvánvalóan egyelőre nem lehet Félixről mindezt 100 %-os bizonyossággal kijelenteni, de nagy valószínűséggel egy azonnal megkezdett újraélesztés és egy 1 percen belül kiérő mentő (utóbbi ugye fizikai lehetetlenség volna) sem tudott volna segíteni rajta.
Nem mondom, hogy most könnyebb, ugyanakkor felvetődhetett volna ez bennem néhány év elteltével is, ami – ismerve a nyughatatlan lelkemet – nagyon nehéz időszakot vetített volna előre, hiszen addigra már talán nincs is meg például a mentőszolgálat felvétele, talán még pontatlanabbul emlékeztem volna a történtekre.
