Tegnap visszaolvastam néhány bejegyzést a blogban.
Sajnos messze nem tartunk még ott, mint az írásokból kitűnik. Sokszor annyi ideig szerkesztem a bejegyzéseket, mint amennyi időt igénybe vett a megírásuk. Próbálom követhetővé tenni a gondolataimat.
Félixről, az ő elvesztegetett reménybelien boldog és kiegyensúlyozott életéről, amiben nem lehetett része, még nem is igen szóltam. Pedig ez is nyomaszt, ennek elviselhetetlen terhe is nyomja a szívünket. Ha nem is az, hogy mi nem biztosítottuk neki a hosszú életet, persze időnként újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: mit kellett volna másképp csinálnunk aznap este? Naponta újra átéljük azt az tehetlenséget. Különösen az esték, ahogy kezd besötétedni, az hozza elő augusztus 5-e estéjének borzalmát.
Ha már felébredtünk, nem tudunk az ágyban maradni, gyorsan felkelünk, felöltözünk. Megszoktuk, hogy dolgunk van. De most nincs. Kezdetét veszi az üresség, az emlékezés, a merengés, az irracionális vágyakozás a megváltoztathatatlanért.
Édes Istenem, mit tettél velünk? Ha kivívtuk valamivel a haragodat, miért így büntetsz bennünket? Ezekután már neked sincs eszköz a kezedbe, mert ennél csúfabb dolgot, ennél elvetemültebb büntetéssel már sújthatsz bennünket!
Persze, elvakult és elfogult vagyok. De az alábbi képeken látni lehet azt a sugárzást, ami bearanyozta a mi életünket az utóbbi 3 évben.
10 hónaposan:
Szintén 10 hónapos ezen a képen is:
Ekkor már majdnem 1 éves:
Azért komoly is tudott lenni:
A ragyogás az állandó:
Szeretni is tudott:
Ez a legutolsó képsorozat egyik legjobb képe, július 12-én készült:
Ha valaki ezen képek láttán azt mondja, hogy Félix csak egy átlagos, aranyos kisgyerek volt, az nem jó emberismerő. Elég a szemébe nézni, még így, fényképen keresztül is megborzongok, annyira őszinte, mélyreható a nézése, kedves a mosolya.
Édes kicsi csillagom, nagyon hiányzol a mamának is, a papának is és a Mártonnak is!
