Míg én a telefonokat intéztem, feleségem betakargatta, kedvenc játékait odatette a Félix mellé.
Közben a szüleink odaértek, sírva simogatták, búcsúztak a Félixtől. Apósom kemény ember, érzelmet nem sokszor mutat, sírni még sosem láttam - e percig.
Márton közben telefonált, hogy már leszállt a buszról, jön fel. Rohantam elé kocsival. Szerencsére még nem ért ki hozzánk a temetkezési vállalat autója.
Elmondani nem tudom, micsoda fájdalommal ültük/álltuk/térdeltük körbe a kicsi fiúnk ágyát, nyilván fel sem fogtuk még, hogy mekkora tragédia érte bennünket.
Aztán megjöttek érte, szó nélkül, udvariasan végezték a dolgukat. Adtak lehetőséget, hogy mindenki egyenként elbúcsúzzon tőle, még azután is, hogy egy fehér lepedőben beletették a szállítókoporsóba. Cumiját, zsiráfját mellé tettük, hogy ne legyen egyedül az úton.
Lekísértem őket, a lépcsőkön lefelé végig simogattam a kicsit buksiját, majd még az autóban is lehetőségem volt erre, de aztán muszáj volt útjára engednem őt.
