Félixblog

Megint háttérben maradt az igazi fájdalom.

A halál, az elmúlás mindig a hátramaradókról szól. Hiszen ők gyászolnak, őnekik kell berendezkedniük egy új, az elhunyt nélküli életre. A mi küzdelmeink is leginkább erről szólnak.
Holott ennél sokkal, de sokkal több együttérzést kíván az eltávozott személye, hiszen ő minden esetben félbehagy valamit. Valamit, ami a világon a legcsodálatosabb dolog: magát az életet.

Az életet, amit annyi, de annyi elbüvölő kis részlet, epizód tesz a világ legcsodálatosabb dolgává. És Félix e varázslatos kis epizódokból alig-alig részesülhetett, persze az életkorából adódóan.
Nem taníthattam még meg biciklizni. Nem ismerhette meg, milyen a barát. Milyen szerelmesnek lenni. Milyen a csók. Milyen érzés kitűzni maga elé egy célt, és azért élni, dolgozni, hogy azt elérhesse. Annyi, de annyi minden előtte volt még. És mindez egy pillanat alatt végetért. Megvétózhatatlanul, megváltoztathatatlanul.

Gyerekkorom óta tiszteltem a kort. Nem tudom, miért. A kort, az utazást és az autókat fetisizáltam a magam 6-8-10 éves fejével. Tekintélyteremtőnek éreztem, ha valaki sok országban járt már (80-as évek, így ennek több oka lehetett), és felnéztem arra, aki sokféle autóban ült. Fiúgyerek voltam, le sem tagadhatnám.
És hasonlóképp, úgy éreztem, aki előttem született 1-2-5-10 évvel (5?, 10? – odáig el sem láttam, hiszen az már nem az én korosztályom volt), az már sokkal-sokkal többet látott, tapasztalt a világból. Gimnáziumban is megtisztelőnek éreztem, ha egy idősebb iskolatársra amolyan mentorként tekinthettem. Volt néhány ilyen srác. 2 évvel idősebbek voltak, a középiskolai felvételi során segítettek. Aztán a 4 év közös első 2 évében nagy dolognak tartottam, hogy szünetben odaállhattam közéjük. Persze később a kornak ez a misztifikuma elkopott, de attól még része volt az életemnek.

Valahogy így vagyok a temetővel is. Akik a temetőkben nyugszanak, azok már túl vannak egy olyan dolgon, ami nekem még mint a jövő tölti ki minden gondolatomat. Túl vannak egy életen, és túl a halál pillanatán.
Ahogy már meséltem, apám sírjához gyereksírok mellett vezet az út. Jellemzően a 60-as évek elején elhunyt néhány hónapostól néhány évesig korukban elhunyt gyermekek sírjai mellett. Kisiskolásként mindig felnéztem rájuk, hiszen 8-10-12 évvel idősebbek nálam, lassan felnőttek lennének, vagyis sokkal-sokkal többet láttak nálam. És ehhez hozzáadódott még a halál „megéléséből” eredő tisztelet is. Azt nem mondom, hogy az élet lezárásából eredő is, hiszen valószínűleg egy kisgyermek nem élheti meg megváltásként a halált. (Elnézést a „halál megélése” paradoxonért, de nem tudom másképp kifejezni, illetve végső soron kifejezőnek is tartom.)

És itt van a mi kis Félixünk, aki a többi kisgyermekhez hasonlóan ártatlan naivitással élte meg az életének minden napját, minden percét. Akinek mi, mint szülei még annyi, de annyi mindennel adósai voltunk, hiszen még nem segíthettünk neki az óvodai beilleszkedésben. Nem segíthettük át a „kivel szeretsz játszani?” kérdés „ki a legjobb barátod?” kérdéssé való metamorfózisának megértésén. Nem magyarázhattuk el neki, hogy előfordul, hogy az a kislány, aki neki tetszik, neki ő nem biztos, hogy szintén tetszik. Nem segíthettünk neki megtanulni szépen kanyarítani a betüket, nem segíthettünk neki megtanulni a szorzótáblát. És folytathatnám a végtelenségig. És ugyanezt ki lehet terjeszteni az élet megannyi csodájára, amiben a mi kis Angyalkánknak nem lehetett része.

Ma is felfoghatatlan, hogy miként történhet meg ilyen, hogy egy pillanat alatt elveszik tőle azt, aminél nincs értékesebb a világon.
Talán mégiscsak jobb lett volna, ha egy emberi tévedés, emberi hiba okozza mindezt. Mert akkor talán nem veszett volna el az Életbe, a Jóba vetett hitünk. Persze ez most megint önzőség, hiszen rólunk szól, de a mi túlélésünk hordozza magában Félix továbbélését is, így nekünk nem szabad a látszólag könnyebb utat választani, hiszen azzal őt is az örök felejtésre kárhoztatjuk. Pedig néha mennyivel könnyebbnek tűnik az a másik út!