Ahogy írtam, feleségemmel nagyon egy hullámhosszon voltunk, mély és őszinte szerelmet éreztünk egymás iránt.
A terhesség minden pillanata csodálatosan telt, feleségem nagyon strammul viselte a szerencsés módon viszonylag ritka kellemetlen együttjárókat, reggeli rosszulléteket. Soha nem láttam olyan szépnek őt, mint amikor rámmosolygott, büszkén mutatva a kerekedő pocakját. Nyilván mindenkinek megvan az ilyen beállás, mikor profilból fényképezik le a boldog kismamát.
Aztán '91 márciusában megszületett Márton fiúnk.
Hatalmas öröm, hatalmas boldogság, hatalmas felelősség.
3-4 hónapig anyósoméknál laktunk, rengeteget segítettek, nagyon sokat tanultunk tőlük. Aztán a nyáron albérletbe költözhettünk, praktikus módon anyósomék lépcsőházában, 2 szinttel fölöttük.
Élveztük az önállóság kínálta szabadságot, élveztük Márton fejlődését. Hál'istennek soha semmilyen gond nem volt vele, a tanácsadáson mindig feszítettünk a büszkeségtől, mikor agyon dícsértek bennünket.
Azonban mégsem volt minden felhőtlen.
Alapvető szemléletbeli különbség volt közöttünk a gyereknevelésben. A feleségem, mint édesanya, nehezen viselte a Márton sírását, szerette volna éjszaka áthozni közénk, hogy mihamarabb megnyugodjon, és visszaaludjon.
Én bezzeg a poroszos, ridegtartásos nevelés híveként nem engedtem, hogy megtegye, maximum annyit, hogy átmenjen hozzá, és megpróbálja visszaaltatni a helyén, illetve jópárszor én is próbálkoztam ezzel, inkább sikertelenül.
Én marha, óóó én marha!
