Ahogy írtam, közel 3 év ismeretség után született meg 1991 tavaszán Márton fiúnk.
Kamaszként 3 hétnél tovább egyetlen kapcsolatom sem tartott, ugyan mindig kerestem az igazit, de mindig adtam esélyt a nyilvánvalóan nemigaziaknak is. Aztán '89 augusztusa elején összesodort bennünket a sors, ugyanabban a városrészben lakva ugyanazon a buszon utaztunk haza. Némi keresés után megtaláltuk egymást, de abban a tudatban, hogy a feleségem szeptember elejétől az ország másik végében megkezdi egyetemi tanulmányait, sok esélyt igazából nem adtunk a kapcsolatnak.
Józanságunk igazolásaként sok randit úgy beszéltünk meg, mint utolsó találkozó, hiszen nem volna ésszerű belemélyedni egy olyan kapcsolatba, ami a gyakorlatban nemigen tartható fenn. Egész jól telt így az augusztus, aztán egyszercsak rájöttünk, hogy mit bánjuk mi, hogy hétfőtől péntekig 300 km választ el bennünket egymástól, ha utána mienk a hétvége.
Én ugyan még gimnazista voltam (igen, eszerint feleségem 1 évvel idősebb nálam), de úgy alakult az órarendje, hogy csütörtök esténként haza tudott jönni, minden csütörtök este 23:25-kor mentem elé az akkor hazaérő személyvonathoz.
Nekem ugyan szombatonként is volt tanítás, de így a mienk volt a péntek este és a szombat délután/este, hogy aztán minden vasárnap a 13:45-ös vonatnál ismét fájó, ideiglenes búcsút vegyünk egymástól.
Szerelmesek voltunk.
A tavaszi félévet aztán az akkor már végóráját élő NDK-ban töltötte, közben csak a tavaszi szünetben, illetve a ballagásomra tudott hazajönni. Döbbenetes érzés volt, mikor 2 hónap után hazajött, igazából nem is tudtam, hogy öleljem, hogy csókoljam. De nem a hevesség miatt, hanem mert igazából el sem hittem, hogy ismét itthon van.
Aztán sikeres felvételi után én Budapestre kerültem, így a közöttünk lévő távolság majdnem a felére csökkent. Onnantól persze nemigen jöttünk haza, vagy az ő albérletében, vagy az én kollégiumomban töltöttük a hétvégét.
Aztán mikor az ősz elején kiderült, hogy babát vár, igazából egy pillanatig sem hezitáltunk. Tudtuk, hogy ez a Jóisten akarata, nekünk nincs jogunk, lehetőségünk felülbírálni azt.
Megkértem a kezét, igent mondott.
Szülők sokkolva, de a helyzetet józanul felmérve, néhány óra után már az előttünk álló feladatokkal foglalatoskodott mindenki, rengetes segítséget kaptunk tőlük is, távolabbi rokonoktól, barátoktól is.
