Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Tegnap eltemettük a mi kis angyalkánkat.

Lelkészünkhöz múlt pénteken tudtunk elmenni, féltünk így is, hogy a kikezdett és megrendült hitünket félreérti. Nem értette félre. A Radnóti-versre is ő talált rá, nagyon szépen írja le a leírhatatlant: Félix és a mamája kapcsolatát. Hiszen a tavaly októberi és a mostani rosszullétekor is az ő karjaiban, vagyis a lehető legjobb helyen volt.

Apám mellé temettük. Oda, ahová rendszeresen kimentünk vele, segített gondozni a virágokat, rendben tartani a sírt.

Hihetetlen, hogy ez most már az ő nyughelye is!!! Annyira összeegyeztethetetlen egy kisgyermekkel a halál, az elmúlás!!! Pedig apám sírjához a 60-as évekbeli gyereksírok mellett vezet az út, kisebb-nagyobb gyerekként rendszeresen szembesültem ezzel a paradox helyzettel.

Voltunk kint tegnap este is, ma is. Mindig reménykedünk, hogy úgy látjuk viszont a sírt, ahogy azt láttuk az elmúlt 30 évben, és rádöbbenünk, hogy ez csak egy rossz álom.

Ténfergünk azóta is.

Keressük a helyünket, keressük a pillanatnyi megnyugvás lehetőségét. Minden nap nekiindulunk a városnak, intézünk ezt-azt, de időről időre a legváratlanabb helyeken törnek felszínre az érzelmeink. Persze ez nem szégyen, csak igyekszünk nem zavart kelteni, főképp nem szánalmat. De muszáj mennünk, muszáj kimozdulnunk otthonról!

Feleségemmel másképp éljük meg az otthonlétet. Mivel ő minden idejét Félixszel töltötte, többségében otthon a házban, a kertben, ő egyelőre érthető módon sokkal inkább küzd a rátörő emlékekkel.

Persze nekem sem kevésbé kötődik az otthonunkhoz az ő emléke, de az én heti ritmusomban már hozzászoktam, hogy az idő nagyrészében meg kell elégedjek azzal a boldog tudattal, hogy Félix és az ő mamája ugyan tőlem távol, de boldogan, a papát minden nap hazavárják. Csodálatos harmóniát tudott teremteni a feleségem még így is a Félixnek, ha pár napig nem is láttam ébren, a szombati közös ébredéskor olyan volt, úgy viselkedett velem, mintha előző napot is együtt töltöttük volna.

Nekem annyival másabb most otthon lenni, hogy én mindenhol ott érzem őt, sokszor beszélek hozzá, terelgetem, mintha épp ott lenne mellettem. Sokat mosolygok ilyenkor, valamelyest megnyugtató érzés becsapni magam.

Egyik reggel kérdezte a feleségem, hogy álmodtam-e. Némi könnyed nyugtatóval alszunk Félix elvesztése óta, ami arra jó, hogy végig tudjuk aludni az éjszakát. "Rémlik, hogy álmodtam valamit, de nem tudom felidézni" - feleltem. "Biztos a Félixről álmodtál, mert nevetgéltél álmodban." És ekkor beugrott, hogy valóban így volt, különösen hogy este sokat mosolyogtam, sokat beszéltem hozzá, mikor a képeit nézegettem.

Azóta sem szoktam le erről, és viszonylagos, pillanatnyi nyugalmat ad, hogy együtt vagyunk.

Nem tudom, milyen utat kell még bejárnunk. Azt sem tudom, hol tartunk.

Az bizonyos, hogy megnyugvás, a belenyugvás sosem fog eljönni, de a saját érdekünkben, illetve Márton miatt is mihamarabb rá kell találnunk egy új nyugalmi helyzetre.

Nincs kétségem afelől, hogy ez sikerülni fog.