Ott tartottam, hogy 19 éve, mikor Márton még csecsemő volt, szemléletbeli különbség okán feleségemmel gyakran küzdöttünk, hogy éjszaka van-e a gyereknek helye a szülők között, vagy nincs.
Mint mára beláttam, neki volt igaza. Mondhatom, hogy neki már huszonévesen annyi esze, érzéke volt a gyerekneveléshez, mint nekem 10 évvel később, és nem járok messze az igazságtól. Ugyanakkor azt is tudom, hogy miért nem akartam, hogy az első felsírásra áthozza a Mártont.
Mert hittem abban a szemléletben, ami a természetes szülés kontra császármetszés kapcsán is megosztja a szülőket, hogy igenis van az a csata, amit a gyereknek magának kell megküzdenie. Ha az egy szülőcsatornán való átjutás, akkor az, ha az egy éjszakai ébredés és visszaalvás, akkor az. Amúgy is alapjaiban azt a filozófiát vallom, hogy az út fontosabb, mint maga a cél.
Ez idáig szép, csak most jön a bökkenő. Hogy itt egy oltalmazásra és gondoskodásra vágyó csecsemőről van szó, nem pedig egyfejlett vagy a fejlődése valamelyik fázisában járó személyiségről.
Az, hogy egy csecsemő éjszaka felsír, annak számos oka lehet (külső zaj, tele lévő pelenka, éhség, rossz álom, néhány órás alvási ciklusból adódó ébredés, stb.). Míg a külső tényezőket persze el tudja hárítani egy szülő, ahhoz hogy a csecsemő ismét vissza tudjon aludni, ahhoz meg kell őt nyugtatni, újból álomba kell őt "ringatni". Ehhez sokszor elég a szülő illatának, szívdobogásának érzése.
A lényeg, hogy a sírás egy csecsemőnél sem alapállapot, amit el kell fogadni, el kell tűrni, hanem azt mutatja, hogy valami hiányzik az ő pillanatnyi nyugalmához, amiben egy szülőnek kötelessége segíteni őt. (Kötelessége? Inkább a természet rendjéből adódó ösztönös igénye.) És ebben hibáztam nagyot, hogy egyike voltam azoknak, akik okosabbnak hiszik magukat a természetnél, és ragaszkodnak az elveikhez, hogy igenis küzdje meg magával a csecsemő, hogy ismét el tudjon aludni.
Érdekes módon, ez a másképpgondolkodás később is előjött nálunk.
Márton a háztömbünkben lévő jónevű általános iskolába járt, eleven gyerek volt hál'istennek, néha talán túl eleven is. Ennek tudtuk be a szülői értekezleteken felénk áradó panasztömeget, ami lustaságról, fegyelmezetlenségről, figyelmetlenségről szólt. Semmi különös, átlagos fiúgyerek tele energiával, amit nem feltétlenül 6 x 45 perc karbatett kezekkel, töretlen odafigyeléssel akar kiélni. Ezért irattuk a testneveléstagozatos osztályba, járt úszni, kick-box-ra, kézilabdázott.
Aztán jöttek az extrémebbnél extrémebb történetek az iskoláról, hogy x tanár ezt mondta, y tanár azt csinálta, szülők háborogtak, szervezkedtek. Feleségem is érzékenyebb volt ezekre a történetekre, én igyekeztem nem túldramatizálni a helyzetet, bizonyos voltam abban, hogy Mártont és a többi srácot sem kell félteni. Mivel egyre megdöbbentőbb hírek jutottak vissza hozzánk, feleségemmel sokat beszélgettünk arról, hogy esetleg át kellene vinni a Mártont másik iskolába.
Nem vagyok híve a drasztikus lépéseknek, dilemmáztunk sokat, hogy mi a helyes.
Ha vártunk iskolát, kvázi elismerjük a Mártonnak, hogy amit mi eddig jónak mondtunk, az mégsem az, amivel egyfelől minden későbbi vitában hivatkozási alap lehet neki, másfelől megfosztjuk a szülő tévedhetetlenségébe vetett hitétől. 10 éves volt ekkor, így még a kamaszkor előtt, talán még hitt bennünk, fene tudja.
Ha marad a régi iskolában, és csak a fele igaz annak, amit hallunk, akkor talán helyrehozhatatlan pusztítást okoznak a lelkében, amit mi sosem fogunk megbocsátani magunknak.
Aztán 5. osztályba érve az új osztályfőnök (férfi tornatanár) néhány hónap alatt átsegített bennünket a dilemmán, így december közepén iskolát váltottunk. Nem részletezem, min mentünk keresztül, mindenesetre megdöbbentő, hogy mire nem vetemednek pedagógus végzettségű emberek csak azért, hogy néhány, általuk nehezen kezelhetőnek ítélt gyereket kitúrjanak egy iskolából. Ha már ez, kevésbé hitványabb dolog lett volna az év elején szólni nekünk, hogy vigyük el a Mártont máshová.
Márton nagyon jó új iskolában került, nagyon kedves osztályfőnökkel, korrekt iskolavezetéssel volt dolgunk a felsős évek során.
Azonban valami elkezdődött, felerősödött.
Feleségem bak, nehezen felejt, nehezen bocsát még. Például azt, hogy ő már 2 évvel korábban megmondta, hogy abnormális dolgok mennek az iskolában, de sem én, sem anyósomék nem hallgattunk rá, azzal érveltünk, hogy a Mártont sem kell félteni, ő sem egy mintagyerek. Persze lévén feleségem tanár, ráadásul nagyon jó szemléletű tanár, olyan tanár, aki inkább nevel, mint oktat, adhattam/adhattunk volna nagyobb hitelt is a szavainak. Viszont épp ezt a hitelességet ásta alá a folyamatosan tettenérhető elfogultságával, ami persze megintcsak érthető és elfogadható. Nade hogy legyen így okos az ember?
Persze ma már világosan látom, hogy sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna iskolát váltanunk, és sosem bocsátom meg magamnak, hogy hitetlenkedésemmel és Mártonnal szembeni nem feltétlenül alaptalan gyanúm okán késve hoztuk meg ezt a nem könnyű döntést.
Jópár éve egy közeli rokonom válni készült. Beszélgettünk, meghallgattam az okokat, értettem, mi motiválja. Ugyanakkor egyetlen dologra hívtam fel a figyelmét: ha most elválnak, megismer egy relatíve könnyű megoldást, amivel egy nehéz helyzetbe jutott párkapcsolatot meg lehet oldani. És félő, hogy legközelebb még ennyi sem kell, hogy ismét ehhez az eszközhöz nyúljon. Így voltam én az iskolaváltással is. Most ezért, legközelebb azért. Közben a gyerek egy tanulságot von le: ha hülye a tanár, hülye az iskola, akkor lépni kell.
És innentől kezdve a feleségem állandó lelkiismeretfurdalással küzdve folyamatosan kompenzált. Mindenben a Mártonnak adott igazat, leste minden megjegyzését, kérését.
Persze ezzel nincs baj alapjában véve, és mondhatni remek tanulságul szolgált nekünk a későbbiekre. Ugyan nyílt egy újabb csatatér, ahol férj és feleség, apa és anya állandóan összeakaszkodhat, és okozott álmatlan éjszakákat, de hiszem, hogy mindahhoz a felhőtlen boldogsághoz, amihez Félix hozzájuttatott bennünket, kellett ez is.
