Majdnem 1 hete nem írtam. Ennek leginkább az az oka, hogy iszonyatosan hullámzó mindkettőnk hangulata, és vajmi keveset tudok ebből írott formában visszaadni.
Természetes velejárója egy ilyen tragédiának, illetve az annak feldolgozására tett kísérlet pillanatnyi kudarcának, hogy totálisan kilátástalannak, értelmetlennek tűnik minden. Értetlenkedve, hitetlenkedve bámulunk ki a fejünkből, miközben képtelenek vagyunk tudomást venni a legegyszerűbb dolgokról, történésekről.
Aztán vannak időszakok, amikor teljesen józanul tudunk beszélgetni a napi történésekről, talán még nagyobb lélegzetű dolgokról is. Hiszen az élet nem állt meg, ez így is van rendjén. Csak hát a kettő közötti átmenet ne volna ennyire hirtelen és kiszámíthatatlan! Elég egy pillantás egy fotóra, elég egy mondat, elég egy emlék, és máris könnybelábadt szemekkel zuhanunk a pokol legmélyebb bugyraiba. Apropó pokol, kicsit később erről is.
Mondták többen, köztük a lelkészünk is, hogy nem lesz könnyű, hogy az első napokban megélt töretlen erősödés korántsem jelenti azt, hogy nem lesz hosszabb-rövidebb ideig tartó visszaesés, de nem gondoltam, hogy maguk a hangulatváltások, illetve azok hirtelensége is mekkora terhet fog jelenteni. Mintha a lelkünk, a tudatalattink szándékosan bódulatban tartana bennünket, és amikor úgy érzi, hogy elég erősek vagyunk egy újabb adag valósághoz, a rideg való egy újabb apró, de tonnányi darabját a vállunkra helyezi.
Álmodozó vagyok.
Szoktam álmodozni, kicsiben-nagyban egyaránt, anyagi lehetőségekről, karrierről, családról. Talán épp ebben a sorrendben, mert talán épp ebben a sorrendben éreztem leginkább deficitesnek az életem/életünk.
Ez az álmodozás jórészt a naivitásomból, a szentimentalizmusomból eredően tölti ki az elmémet időről időre, de nem csak rózsaszín ködbe vész általa a valóság, bagatellizálódnak a gondok, hanem a nagy feladatok megoldásához szükséges egészséges optimizmust, elhivatottságot is táplálja. Mértékét nem érzem sem terhesnek, sem a józanságot veszélyeztetőnek.
Ez az egyik, ami most teljesen kiveszett az életemből. Egész egyszerűen nincsenek álmaim, nincsenek vágyaim, nincsen jövőképem. Nem látom magunkat a következő családi ünnepen (Félix születésnapja, Márton névnapja, házassági évfordulónk van október-november fordulóján), nem látom magunkat Karácsonykor, nem látom magunkat egy csöndes téli estén.
Egyetlen vágyam van: fél évvel idősebb lenni. Talán mert az tűnik reális időtávnak, amikor már van esély arra, hogy valamiféle új harmóniára rátaláljunk. Persze tudom azt is, hogy ez az új harmónia nem magától fog kialakulni, hanem azért nagyon meg kell küzdenünk, ezt magunknak kell kialakítanunk. Az által van esély a kialakítására, hogy megéljük ezt a fél évet, hogy végigmegyünk azon az úton, amit a Jóisten nekünk erre a fél évre szánt.
Büszke vagyok.
Büszke vagyok a gyerekkoromra, az iskoláimra, a neveltetésemre, a szüleimre, a munkahelyeimre, a házunkra, a feleségemre, a gyermekeimre, az életünket befolyásoló döntéseimre/döntéseinkre. Minden döntésemet büszkén vállalom, azokat is, amik utólag helyesnek bizonyultak, azokra is, amelyekről az élet bebizonyította, hogy tévesek.
Ez a másik, ami most teljesen kiveszett belőlem. Nem érzem úgy, hogy lenne mire büszkének lennem, pedig nem lett rosszabb a gyerekkorom, nem lettek rosszabbak az iskoláim, a neveltetésem, a munkahelyeim, a környezetünk, a családom. Egész egyszerűen kiveszett belőlem minden erő, hogy kihúzva magam, felszegett fejjel nézzek szembe a jelennel, önmagammal, önmagunkkal.
Pokolra visszatérve
Jómagam hiszek abban, hogy időről időre tükörbe kell néznie az embernek, számot kell adnia a legutóbbi időszak történéseiről, leszűrni azok konzekvenciáit, tanulni a hibákból, erősíteni az önbizalmat. És nem kell félni attól, hogy akad bőven elhibázott dolog, szerencsétlenül alakult szituáció, hiszen ezekbe a helyzetekbe is azért kerültünk, hogy tanuljunk belőlük, megtisztuljon az elménk, amolyan purgatóriumi tisztítótűzként megélve a közelmúlt történéseit, illetve annak feldolgozásának feladatát.
Félix elmenetele azonban mélyebbre, soha nem látott mélységbe taszított. Ez maga a pokol, ami nem megtisztít, hanem elemészt. Testestül, lelkestül, elméstül. Persze küzdök, küzdünk, hiszen van bőven, ami éltesse a reményt, hogy lesz még boldogság az életünkbe, ugyanakkor rettegek a gondolattól, hogy talán életünk legboldogabb három évén már túl vagyunk.
De erősnek kell lennünk, ki kell tudnunk mászni innen! Kellenek a célok, kellenek az álmok! Kell, hogy ismét tudjunk büszkék lenni! Kell, hogy ismét tudjunk tükörbe nézni, és számot adni a múlt történéseiből! Kell, hogy Félix elvesztésének tragédiája megerősítsen bennünket hitünkben, szívünkben, bátorságunkban! Hisz talán így tudunk értelmet adni az értelmetlennek, magyarázatul szolgálni a megmagyarázhatatlanra.
Majdnem, de talán nem is illik ide.
Kedves barátaink ma meghívtak egy születésnapi összejövetelre. A temető után mentünk egy virágboltba, onnan kifele jövet hatalmas fékezésre kaptuk fel a fejünket. Egy autó az utolsó pillanatban vette észre, hogy piros lámpája van, miközben előtte pár méterrel keresztbe átsuhant egy autó. Meghűlt az ereinkben a vér. Egymásra néztünk, és mindketten ugyanarra gondoltunk. Ha egy pillanattal később érzékeli a pirosat, az előtte keresztül átszáguldót valószínűleg épp annyival billenti vagy ijeszti meg, hogy az felszaladva a járdára telibe kap bennünket.
Második gondolatunk a Márton volt, hogy mi lenne vele, miként dolgozná fel a történéseket.
Aztán megpróbáltuk úgy felfogni, hogy az egymásra licitáló, a korábbit rendre feledtető újabb és újabb rossz után talán ez a jó történés fog bennünket elindítani felfelé. Egyszerre volt sokkoló és reménytkeltő élmény.
