Ma először voltam egyedül a temetőben. Ott, ahova egyébként szerettem kijárni. Nemcsak abba, ahol apám nyugszik, hanem minden temetőt szerettem. Mikor a munkám kapcsán sokat utaztam az országon belül, néha előfordult, hogy megálltam és sétáltam egyet egy „hangulatos” temetőben. Néztem a sírokat, olvastam a neveket, a születési és halál időpontjait, az egy sírban nyugvó hozzátartozók alapján elképzeltem emberi sorsokat.
Eddig valahogy jól megvoltam a halállal. Apám korai halála, illetve hogy épp a 6. születésnapom másnapján halt meg, valahogy kicsi gyerekkoromtól kezdve viszonylagos komfortérzetem volt a halállal kapcsolatban. Persze, apám halála nem rám rótt hatalmas terheket, mire tudatomra ébredtem, már megszokott dolog volt számomra, hogy ő már nem él.
Félixszel is viszonylag gyakran mentünk ki a temetőbe, tudta hogy kihez megyünk, segített ültetni, öntözte a virágokat. Hihetetlen, hogy ma már ő is ott nyugszik a nagyapja mellett!
Szóval ma egyedül voltam kint. Ráértem, így felkerestem több családtag, ismerős sírját is. Vártam, hátha megint megnyugvással tölt el, hogy annyi sok, nálam idősebb, többet tapasztalt ember között merenghetek.
De nem a megnyugvást kaptam. Inkább szembesített a jelen helyzet visszavonhatatlanságával, megváltoztathatatlanságával. Csupa olyan sírokat láttam, amiken egy-egy család tragédiája volt leolvasható. Az ötvenes éveikben járó szülők 10-15 évvel túlélték a huszonévesen elvesztett gyermeküket. Persze az nem derül ki, hogy volt-e másik gyermekük. Őszintén remélem, hogy igen, bár a fájdalmuk nekik is leírhatatlan lehetett. Kisgyermek, akinek útravalóul annyit véstek a sírjára, hogy legyen könnyebb neki a föld, mint amilyen rövidke élete volt. Szegényke beteg lehetett.
Természetellenes, az emberi lélek ellen való, ha egy szülőnek kell eltemetnie a saját gyerekét. Pláne, ha az még egy ártatlan kisgyermek, aki előtt ott van nemcsak az élet, hanem még az első barátság, az első szerelem, az első célok, az első álmok megfogalmazása.
De nem a megnyugvást kaptam. Inkább szembesített a jelen helyzet visszavonhatatlanságával, megváltoztathatatlanságával. Csupa olyan sírokat láttam, amiken egy-egy család tragédiája volt leolvasható. Az ötvenes éveikben járó szülők 10-15 évvel túlélték a huszonévesen elvesztett gyermeküket. Persze az nem derül ki, hogy volt-e másik gyermekük. Őszintén remélem, hogy igen, bár a fájdalmuk nekik is leírhatatlan lehetett. Kisgyermek, akinek útravalóul annyit véstek a sírjára, hogy legyen könnyebb neki a föld, mint amilyen rövidke élete volt. Szegényke beteg lehetett.
Természetellenes, az emberi lélek ellen való, ha egy szülőnek kell eltemetnie a saját gyerekét. Pláne, ha az még egy ártatlan kisgyermek, aki előtt ott van nemcsak az élet, hanem még az első barátság, az első szerelem, az első célok, az első álmok megfogalmazása.
Feleségemnek tiszta emlékei vannak a másfél éves koráról is, és a későbbi évekről is.
Nekem van néhány emlékképem az óvodáról, de apámról, aki 4 éves koromtól haláláig beteg volt, és hol otthon, hol a kórházban volt, szinte semmi.
Eszerint Félix fiatalabban ment el, mint amikortól én emlékeket ápolok a saját életemből. Iszonyat, hogy milyen fiatalon kellett távoznia, iszonyat, hogy mennyi, de mennyi dolgot, örömöt, élményt nem élhetett meg velünk.
Nekem van néhány emlékképem az óvodáról, de apámról, aki 4 éves koromtól haláláig beteg volt, és hol otthon, hol a kórházban volt, szinte semmi.
Eszerint Félix fiatalabban ment el, mint amikortól én emlékeket ápolok a saját életemből. Iszonyat, hogy milyen fiatalon kellett távoznia, iszonyat, hogy mennyi, de mennyi dolgot, örömöt, élményt nem élhetett meg velünk.
Anyám a pincében egy ládában őrzi a játékaimat. Lego, matchbox-ok, kirakók, társasjátékok. Szerintem a felét nem tudnám most fejből felidézni, de ha látnám őket, többségükről meg tudnám mondani, hogy kitől és mikor kaptam. Mert akkor nekem az volt a fontos, az rögzült bennem.
Mikor a Márton kicsi volt, úgy Félix korú, vagyis 2,5-3 éves lehetett, volt egy színes építőkockakészlete. Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, figyelmetlenül léptem be a szobájába, és véletlenül ráléptem, és eltörött 2 vagy 3 eleme. Szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett miatta, illetve van még a mai napig is. Hiába csak pár építőkocka volt, az mégis része volt az ő addigi rövid életének, ahhoz emlékek fűzték, az neki sokkal-sokkal többet jelentett, mint egy szimpla játék. A mai napig emlékszik rá, persze nyilván neki is későbbről maradt meg az emléke, nem akkorról, amikor még néhány darabbal több volt a készlete.
Mikor a Márton kicsi volt, úgy Félix korú, vagyis 2,5-3 éves lehetett, volt egy színes építőkockakészlete. Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, figyelmetlenül léptem be a szobájába, és véletlenül ráléptem, és eltörött 2 vagy 3 eleme. Szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett miatta, illetve van még a mai napig is. Hiába csak pár építőkocka volt, az mégis része volt az ő addigi rövid életének, ahhoz emlékek fűzték, az neki sokkal-sokkal többet jelentett, mint egy szimpla játék. A mai napig emlékszik rá, persze nyilván neki is későbbről maradt meg az emléke, nem akkorról, amikor még néhány darabbal több volt a készlete.
Voltunk ma egy bevásárlóközpontban is.
Láttunk a bejáratnál a babakocsi mellett cigarettázó szülőket.
Kétszer is összefuttottunk ugyanazzal a babakocsit toló párral, akiknek mindkét alkalommal vigasztalhatatlanul sírt a gyereke, de egyiküket sem láttuk, hogy szólt volna hozzá, vagy hogy az anya odahajolt volna a gyerekhez, és megpróbálta volna megvigasztalni. Nem, ne vegye ki, ha úgy látják jónak, nem akarok én okoskodni, de valahogy mégis rossz érzés volt!
Rossz érzés volt, mert úgy éreztük, méltatlan dolog volt bennünket megfosztani életünk egyik értelmétől, akiből erőt és kitartást, szeretetet és büszkeséget meríthettünk nap mint nap. Méltatlannak érezzük, hogy körülöttünk sok-sok gyerek nem kapja meg a szüleitől azt a gondoskodást, azt a szeretetet, amit egy csöppnyi kis élet elvár, megérdemel, és mégis tőlünk veszik el azt, aki nemcsak kapott, hanem adott is rengeteget.
Persze megint nem alkudozni akarok, senkivel ne essen meg az, ami velünk megesett! Nincs az a hitvány szülő, aki ezt érdemelné, hogy tehetetlenül kelljen végignéznie, ahogy a gyermekét próbálják újraéleszteni! De mégis rossz látni, mennyien nem tudják, hogy mekkora ajándék, mekkora kegy a Jóistentől, hogy gyermeket hozhattak a világra, hogy felnevelhetik, formálhatják, terelgethetik a maguk értékrendje, a maguk hite szerint.
Láttunk a bejáratnál a babakocsi mellett cigarettázó szülőket.
Kétszer is összefuttottunk ugyanazzal a babakocsit toló párral, akiknek mindkét alkalommal vigasztalhatatlanul sírt a gyereke, de egyiküket sem láttuk, hogy szólt volna hozzá, vagy hogy az anya odahajolt volna a gyerekhez, és megpróbálta volna megvigasztalni. Nem, ne vegye ki, ha úgy látják jónak, nem akarok én okoskodni, de valahogy mégis rossz érzés volt!
Rossz érzés volt, mert úgy éreztük, méltatlan dolog volt bennünket megfosztani életünk egyik értelmétől, akiből erőt és kitartást, szeretetet és büszkeséget meríthettünk nap mint nap. Méltatlannak érezzük, hogy körülöttünk sok-sok gyerek nem kapja meg a szüleitől azt a gondoskodást, azt a szeretetet, amit egy csöppnyi kis élet elvár, megérdemel, és mégis tőlünk veszik el azt, aki nemcsak kapott, hanem adott is rengeteget.
Persze megint nem alkudozni akarok, senkivel ne essen meg az, ami velünk megesett! Nincs az a hitvány szülő, aki ezt érdemelné, hogy tehetetlenül kelljen végignéznie, ahogy a gyermekét próbálják újraéleszteni! De mégis rossz látni, mennyien nem tudják, hogy mekkora ajándék, mekkora kegy a Jóistentől, hogy gyermeket hozhattak a világra, hogy felnevelhetik, formálhatják, terelgethetik a maguk értékrendje, a maguk hite szerint.
Talán ezért is írom ezt a blogot.
Nem azért, hogy ismerősök és ismeretlenek megismerhessék egy, a kisgyermekét elveszítő apa, illetve család mindennapos érzéseit, útját, hanem hogy erősödjön bennetek az érzés, hogy igenis meg kell becsülni minden együtt töltött órát, napot!
Ne vegyétek magától értetődőnek, a természet rendjéből eredőnek, hogy társatok van, akivel közös utódot, utódokat nemzetek, neveltek, majd elengeditek, hanem vegye mindenki megtiszteltetésnek, hogy van egy ember, akinek ő a társ, ő a támasz örömben és bánatban! Hogy van egy vagy több gyermek kettőtökből összegyúrva, akiknek ti vagytok a szülők: Mama és Papa, Anya és Apa, Édesanya és Édesapa, vagy szólítson titeket bárhogyan, akik felé felelősségetek, sőt kötelezettségetek biztosítani a nyugalmat, megteremteni a harmóniát, hogy az ő vagy ők életét végigkísérő gyermekkori emlékek inkább mosolyt csaljanak az arcukra, mint megkönnyebbülést vagy netán haragot!
Nem azért, hogy ismerősök és ismeretlenek megismerhessék egy, a kisgyermekét elveszítő apa, illetve család mindennapos érzéseit, útját, hanem hogy erősödjön bennetek az érzés, hogy igenis meg kell becsülni minden együtt töltött órát, napot!
Ne vegyétek magától értetődőnek, a természet rendjéből eredőnek, hogy társatok van, akivel közös utódot, utódokat nemzetek, neveltek, majd elengeditek, hanem vegye mindenki megtiszteltetésnek, hogy van egy ember, akinek ő a társ, ő a támasz örömben és bánatban! Hogy van egy vagy több gyermek kettőtökből összegyúrva, akiknek ti vagytok a szülők: Mama és Papa, Anya és Apa, Édesanya és Édesapa, vagy szólítson titeket bárhogyan, akik felé felelősségetek, sőt kötelezettségetek biztosítani a nyugalmat, megteremteni a harmóniát, hogy az ő vagy ők életét végigkísérő gyermekkori emlékek inkább mosolyt csaljanak az arcukra, mint megkönnyebbülést vagy netán haragot!
