Vasárnap lesz egy hónapja, hogy elment tőlünk a mi kis angyalkánk.
Hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt azóta, hogy utoljára megölelhettük, megpuszilhattuk, együtt kacaghattunk, játszhattunk. Eltelt 1 hónap, de mintha még most is érezném a finom bőrét a számon, mikor megpuszilom, mintha még most is érezném a kezét, mikor megfogja az ujjamat, hogy bevezessen a szobájába, mintha még most is hallanám a zötyögését, mikor fogocskáztunk vagy csiklandoztam a fürdés utáni pelenkázás, pizsamafelvétel során, mintha még most is hallanám a lotyaságát, mikor egész nap kommentálta, hogy éppen ki mit csinál vagy hogy mit hogyan szokott csinálni, minek hol van a helye, stb.
Felfoghatatlan, hogy ez már csak a fejemben, fejünkben van meg, és már csak az emlékét tudjuk felidézni ennek a csodának, amit ő jelentett számunkra.
Ahogy a feleségem is három hét után feleszmélt, hogy talán nem is a jelen egy rossz álom, amiből várjuk az ébredést, hanem Félix velünk töltött ideje volt egy csodálatos álom, és ez a világ, ahol ő nem része a mindennapjainknak, ez a tiszta valóság. Innen megközelítve mi vagyunk a világon a legboldogabbak, hogy megadatott, hogy együtt élhettünk, gyermekünknek vallhattunk egy ilyen kis teremtményt.
Igaz, hogy Félix nem hagyott hátra komoly lábnyomot ebben a világban, hiszen még egy óvodás közösségnek sem lehetett tagja, de épp azért nagy a mi megtiszteltetésünk és felelősségünk, mert mi vagyunk azok, akik az ő emlékét megtartva igenis értelmet és súlyt adjunk az ő rövidke földi létének.
Csütörtökön nagyon sok időt voltam egyedül. Lett volna dolgom rengeteg, de még mindig képtelen vagyok huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni.
Rendezgettem a gondolataimat. Muszáj, hiszen az életnek mennie kell tovább, ráadásul nem kis feladatok és döntések előtt állunk az életünk más területein is. Szükség van az átgondoltságra, a valamelyest tiszta fejre.
Aztán azon kaptam magam, hogy már vagy 15-20 perce mással foglalkozom: a jövőnket, a jövőbeli lehetőségeinket veszem sorra, állítom egymás mellé a pro és kontra érveket. Úgy, mint régen tettem hasonló helyzetben.
És hirtelen elszégyelltem magam.
Azért, mert ezalatt nem emlékeztem, nem sírtam, nem is gondoltam a Félixre, hanem úgy csináltam, mintha ő ma is itt lenne velünk. Hisz az előbb írtam: megtiszteltetés, de egyben hatalmas felelősség is, hogy az ő emlékét nekünk szülőknek, testvérnek, nagyszülőknek kell hozzá méltó módon ápolni, és ennek a tehernek és a hétköznapi feladatok terhének egyidejű cipelése egyelőre meghaladja a képességeimet.
Nincs könnyebb vagy nehezebb, elviselhetőbb vagy elviselhetetlenebb, szerencsésebb vagy szerencsétlenebb módja egy gyermek elvesztésének. Ugyanakkor mi igenis szerencsésnek mondhatjuk magunkat atekintetben, hogy nem kell a szükségszerű megbocsátás terhét is magunkkal cipelnünk. Félix elvesztéséért senki nem tehető felelőssé, így senkinek nem kell megbocsátanunk.
Illetve egyvalakinek igen: a Jóistennek. De ha a megbocsátás képességét is tőle kaptuk, nem lenne fair, ha épp ővele szemben nem lennénk képesek gyakorolni azt. Majd.
Most is a hitetlenkedés és a harag tölti ki a szívünket. Egyszerűen nem akarjuk elhinni, hogy aki értelmet és erőt adott a hétköznapok küzdelmeihez, hogy aki örömet és boldogságot adott a sok dolgos időben és a kevés szabadidőben, az a kis ártatlan, gondoskodásra és óvásra vágyó gyermek nincs már fizikai valójában közöttünk. És nem értjük, hogy ezzel mi a célja a Jóistennek. Egyelőre azt sem vagyunk képesek belátni, hogy ezzel el tud érni bármilyen célt.
Ha igaz a mondás, hogy bajban ismerszik meg a barát, akkor nekünk rengeteg barátunk van. És eddig sokukkal nem ápoltunk szoros kapcsolatot, távoli jó ismerősnek tekintettük őket. Aztán, mikor a Félixszel történtek miatt felhívtam egyiket-másikat, annyi szeretetet és támogatást kaptunk tőlük, hogy komolyan elszégyelltem magam, hogy eddig nem törekedtünk élőbb kapcsolatra velük.
Lényegében egyetlen családi barátunk volt, illetve ők sem igazán barátok. Adott volt, hogy gyakran találkoztunk, sok időt töltöttünk együtt, de ez inkább volt ismerettség, mint barátság. Annyira, hogy még ezt az ismerettséget is könnyedén feláldoztuk, mikor kénytelenek voltunk szóvá tenni, ami nem tetszik őnáluk. Ahogy az életüket élik, ahogy a gyerekeiket nevelik. Konfrontálódtunk, lényegében belepofáztunk az életükbe. Nem a belepofázás öröméért, hanem az ő érdekükben. Jellemző, hogy még ők sértődtek meg ránk, de ez tényleg másodlagos: nem veszítettünk semmit azzal, hogy távolságtartóbbak lettek.
Sajnálom, hogy annyi időt töltöttünk velük, hogy Félixet csak ők ismerhették meg annyira, amennyire a család is, hogy mások nem találkozhattak, nem élvezhették a mi angyalkánk kisgyermeki báját, elragadó mondanivalóit, vidámságát.
Félix nagyon szerette őket, ők is nagyon szerették a Félixet, ők is őszintén gyászolják őt, így végső soron nem bánom, hogy annyi időt voltunk együtt.
De ez már a múlt. Megfogadtam, hogy mostantól sokkal több emberrel tartom a kapcsolatot, mégha ez mostanság némi technikai akadályba is ütközik. Reméljük, csak átmeneti akadályok ezek.
Talán ez a Félix igazi küldetése. Hogy megnyissuk az életünket, az örömeinket, a boldogságunkat mások előtt, akik ezáltal szintén kicsit boldogabbá válnak.
Ma két embertől is visszahallottam, hogy a Félixszel történt előre láthatatlan és kivédhetetlen tragédia mennyire megváltoztatta az ő viszonyát a szeretteihez. Hogy mennyire megbecsül minden pillanatot, amit együtt tölthetnek.
Talán ez Félix rövid életének és tragikus elmenetelének az értelme, hogy sok-sok család egy kicsit értékén kezeli azt, ami megadatott nekik, és így elmondhatjuk azt is, hogy Félix még a földi léte után is terjeszti azt az érzést, amiben neki is része lehetett és amit a neve is jelent: a BOLDOGSÁGOT.
