Félixblog

Mert tulajdonképpen mindig meg tudtuk magyarázni magunknak, hogy a következő ½-1 évben miért nem szeretnénk még második gyereket.

Márton korán jött, 20 évesek sem voltunk. Mindketten egyetemre jártunk. Közös otthonunk sem volt, így csoda volt az is, hogy szülői segítséggel Márton másfél év albérlet után ’92 nyarán saját lakásba költözhettünk.

A diplomáink ’95-’96-os megszerzése után feleségem tanítani szeretett volna. Erre készült egész életében, végre élvezhette az oly sok évnyi tanulás gyümölcsét.
Ráadásul fél év után új iskolába került, ahol hamar egy remek tantestület tagjának érezhette magát.

Közben Márton iskolába ment, újabb szülői kihívások elé állítva bennünket.

Ugyan anyagilag némileg megerősödtünk, de nem éreztük úgy, hogy itt az ideje egy újabb gyereknek. Ebben – bármily meglepő és akár nevetségesen hangzik – jelentős szerepe volt annak, hogy a lakásunk elrendezése, pontosabban a nem felcserélhető tágas nappali és kicsi gyerekszoba nem biztosított ideális környezetet is kisiskolás és egy kisgyermek egyidejű nevelésének.

Persze, kényelmesek is voltunk. Márton kapott egy boxerkutyát azzal a célzattal, hogy némi napirendre, kötelességtudatra szoktassa. Sokan mondták akkor, hogy Artúr egy pótgyerek. Ezt persze mi nem így láttuk, de kétségtelen, jutott neki szeretet bőven.

Aztán 2002-ben elkezdett foglalkoztatni a hátépítés, a nagyvárosból kiköltözés gondolata. Olyannyira, hogy néhány hónap alatt tulajdonképpen mindent tető alá hoztunk: találtunk és vettünk telket, megterveztettük a házat, találtunk kivitelezőt, elintéztük a hitelt, így a gondolat megfogalmazódásától számítva 1 év múlva, 2003 szeptemberében a jelenlegi otthonunkba költözhettünk.

Ugyan az Államkincstár felé vállaltunk egy második gyermeket a szocpolért, de úgy voltunk ezzel is, hogy majd meglátjuk, miként alakul az életünk. De azért már kezdett mindkettőnket foglalkoztatni a dolog, éreztük az idő múlását, kezdtünk tisztába lenni a ténnyel: vagy az elkövetkező néhány évben lesz még gyerekünk, vagy maradunk egygyermekes család.
Sokat beszélgettünk erről, a nagy kérdésekhez, komoly döntésekhez méltó módon sorakoztattunk az érveket, ellenérveket. Előbbiek mögött jórészt emócionális okok álltak, az utóbbiak közé került pl. az, hogy Márton „kirepülésével” tulajdonképpen lehetőségünk nyílna bepótolni az elmulasztott fiatal éveket.

Aztán az élet döntött helyettünk, pontosabban rásegített a már majdnem megérett döntésre: feleségem terhes lett. Legalábbis érzett magán valami változást, vettünk egy tesztet, és együtt örültünk a kétcsíkos eredménynek. Kimondott szavak nélkül is tudtuk, hogy nagyon, de nagyon vágyunk mindketten egy új jövevényre.
Ugyan ez a baba elment – semmi különös nem történt, csak elvégezte a dolgát az, aminek ez volt a dolga. Hogy miért 1 héttel később, mint kellett volna? Talán épp azért, hogy segítségünkre legyen meghozni életünk legjobb döntését.

1 év kényszerű várakozás után ráadásul segítette a döntést, hogy hosszabb huzavona után eldőlt: bezárja a fenntartó azt az iskolát, ahol a feleségem tanított, ahol remek tanári közösség alakult ki, ahol remek szellemben nevelték a diákokat.

Így fogant meg Félix 2007 elején, amikor kezdetét vette a mi álomutazásunk.