Félixblog

Ma egy hónapja, sőt, e sorok leírásakor percre pontosan egy hónapja, hogy a mi Angyalkánk kicsit szíve megállt dobogni.

Vasárnap lesz egy hónapja, hogy elment tőlünk a mi kis angyalkánk.
Hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt azóta, hogy utoljára megölelhettük, megpuszilhattuk, együtt kacaghattunk, játszhattunk. Eltelt 1 hónap, de mintha még most is érezném a finom bőrét a számon, mikor megpuszilom, mintha még most is érezném a kezét, mikor megfogja az ujjamat, hogy bevezessen a szobájába, mintha még most is hallanám a zötyögését, mikor fogocskáztunk vagy csiklandoztam a fürdés utáni pelenkázás, pizsamafelvétel során, mintha még most is hallanám a lotyaságát, mikor egész nap kommentálta, hogy éppen ki mit csinál vagy hogy mit hogyan szokott csinálni, minek hol van a helye, stb.
Felfoghatatlan, hogy ez már csak a fejemben, fejünkben van meg, és már csak az emlékét tudjuk felidézni ennek a csodának, amit ő jelentett számunkra.
Ahogy a feleségem is három hét után feleszmélt, hogy talán nem is a jelen egy rossz álom, amiből várjuk az ébredést, hanem Félix velünk töltött ideje volt egy csodálatos álom, és ez a világ, ahol ő nem része a mindennapjainknak, ez a tiszta valóság. Innen megközelítve mi vagyunk a világon a legboldogabbak, hogy megadatott, hogy együtt élhettünk, gyermekünknek vallhattunk egy ilyen kis teremtményt.
Igaz, hogy Félix nem hagyott hátra komoly lábnyomot ebben a világban, hiszen még egy óvodás közösségnek sem lehetett tagja, de épp azért nagy a mi megtiszteltetésünk és felelősségünk, mert mi vagyunk azok, akik az ő emlékét megtartva igenis értelmet és súlyt adjunk az ő rövidke földi létének.

Majdnem 1 hete nem írtam. Ennek leginkább az az oka, hogy iszonyatosan hullámzó mindkettőnk hangulata, és vajmi keveset tudok ebből írott formában visszaadni.
Természetes velejárója egy ilyen tragédiának, illetve az annak feldolgozására tett kísérlet pillanatnyi kudarcának, hogy totálisan kilátástalannak, értelmetlennek tűnik minden. Értetlenkedve, hitetlenkedve bámulunk ki a fejünkből, miközben képtelenek vagyunk tudomást venni a legegyszerűbb dolgokról, történésekről.
Aztán vannak időszakok, amikor teljesen józanul tudunk beszélgetni a napi történésekről, talán még nagyobb lélegzetű dolgokról is. Hiszen az élet nem állt meg, ez így is van rendjén. Csak hát a kettő közötti átmenet ne volna ennyire hirtelen és kiszámíthatatlan! Elég egy pillantás egy fotóra, elég egy mondat, elég egy emlék, és máris könnybelábadt szemekkel zuhanunk a pokol legmélyebb bugyraiba. Apropó pokol, kicsit később erről is.
Mondták többen, köztük a lelkészünk is, hogy nem lesz könnyű, hogy az első napokban megélt töretlen erősödés korántsem jelenti azt, hogy nem lesz hosszabb-rövidebb ideig tartó visszaesés, de nem gondoltam, hogy maguk a hangulatváltások, illetve azok hirtelensége is mekkora terhet fog jelenteni. Mintha a lelkünk, a tudatalattink szándékosan bódulatban tartana bennünket, és amikor úgy érzi, hogy elég erősek vagyunk egy újabb adag valósághoz, a rideg való egy újabb apró, de tonnányi darabját a vállunkra helyezi.

Álmodozó vagyok.
Szoktam álmodozni, kicsiben-nagyban egyaránt, anyagi lehetőségekről, karrierről, családról. Talán épp ebben a sorrendben, mert talán épp ebben a sorrendben éreztem leginkább deficitesnek az életem/életünk.
Ez az álmodozás jórészt a naivitásomból, a szentimentalizmusomból eredően tölti ki az elmémet időről időre, de nem csak rózsaszín ködbe vész általa a valóság, bagatellizálódnak a gondok, hanem a nagy feladatok megoldásához szükséges egészséges optimizmust, elhivatottságot is táplálja. Mértékét nem érzem sem terhesnek, sem a józanságot veszélyeztetőnek.
Ez az egyik, ami most teljesen kiveszett az életemből. Egész egyszerűen nincsenek álmaim, nincsenek vágyaim, nincsen jövőképem. Nem látom magunkat a következő családi ünnepen (Félix születésnapja, Márton névnapja, házassági évfordulónk van október-november fordulóján), nem látom magunkat Karácsonykor, nem látom magunkat egy csöndes téli estén.
Egyetlen vágyam van: fél évvel idősebb lenni. Talán mert az tűnik reális időtávnak, amikor már van esély arra, hogy valamiféle új harmóniára rátaláljunk. Persze tudom azt is, hogy ez az új harmónia nem magától fog kialakulni, hanem azért nagyon meg kell küzdenünk, ezt magunknak kell kialakítanunk. Az által van esély a kialakítására, hogy megéljük ezt a fél évet, hogy végigmegyünk azon az úton, amit a Jóisten nekünk erre a fél évre szánt.

Büszke vagyok.
Büszke vagyok a gyerekkoromra, az iskoláimra, a neveltetésemre, a szüleimre, a munkahelyeimre, a házunkra, a feleségemre, a gyermekeimre, az életünket befolyásoló döntéseimre/döntéseinkre. Minden döntésemet büszkén vállalom, azokat is, amik utólag helyesnek bizonyultak, azokra is, amelyekről az élet bebizonyította, hogy tévesek.
Ez a másik, ami most teljesen kiveszett belőlem. Nem érzem úgy, hogy lenne mire büszkének lennem, pedig nem lett rosszabb a gyerekkorom, nem lettek rosszabbak az iskoláim, a neveltetésem, a munkahelyeim, a környezetünk, a családom. Egész egyszerűen kiveszett belőlem minden erő, hogy kihúzva magam, felszegett fejjel nézzek szembe a jelennel, önmagammal, önmagunkkal.

Pokolra visszatérve
Jómagam hiszek abban, hogy időről időre tükörbe kell néznie az embernek, számot kell adnia a legutóbbi időszak történéseiről, leszűrni azok konzekvenciáit, tanulni a hibákból, erősíteni az önbizalmat. És nem kell félni attól, hogy akad bőven elhibázott dolog, szerencsétlenül alakult szituáció, hiszen ezekbe a helyzetekbe is azért kerültünk, hogy tanuljunk belőlük, megtisztuljon az elménk, amolyan purgatóriumi tisztítótűzként megélve a közelmúlt történéseit, illetve annak feldolgozásának feladatát.
Félix elmenetele azonban mélyebbre, soha nem látott mélységbe taszított. Ez maga a pokol, ami nem megtisztít, hanem elemészt. Testestül, lelkestül, elméstül. Persze küzdök, küzdünk, hiszen van bőven, ami éltesse a reményt, hogy lesz még boldogság az életünkbe, ugyanakkor rettegek a gondolattól, hogy talán életünk legboldogabb három évén már túl vagyunk.

De erősnek kell lennünk, ki kell tudnunk mászni innen! Kellenek a célok, kellenek az álmok! Kell, hogy ismét tudjunk büszkék lenni! Kell, hogy ismét tudjunk tükörbe nézni, és számot adni a múlt történéseiből! Kell, hogy Félix elvesztésének tragédiája megerősítsen bennünket hitünkben, szívünkben, bátorságunkban! Hisz talán így tudunk értelmet adni az értelmetlennek, magyarázatul szolgálni a megmagyarázhatatlanra.

Majdnem, de talán nem is illik ide.
Kedves barátaink ma meghívtak egy születésnapi összejövetelre. A temető után mentünk egy virágboltba, onnan kifele jövet hatalmas fékezésre kaptuk fel a fejünket. Egy autó az utolsó pillanatban vette észre, hogy piros lámpája van, miközben előtte pár méterrel keresztbe átsuhant egy autó. Meghűlt az ereinkben a vér. Egymásra néztünk, és mindketten ugyanarra gondoltunk. Ha egy pillanattal később érzékeli a pirosat, az előtte keresztül átszáguldót valószínűleg épp annyival billenti vagy ijeszti meg, hogy az felszaladva a járdára telibe kap bennünket.
Második gondolatunk a Márton volt, hogy mi lenne vele, miként dolgozná fel a történéseket.
Aztán megpróbáltuk úgy felfogni, hogy az egymásra licitáló, a korábbit rendre feledtető újabb és újabb rossz után talán ez a jó történés fog bennünket elindítani felfelé. Egyszerre volt sokkoló és reménytkeltő élmény.

Ott tartottam, hogy 19 éve, mikor Márton még csecsemő volt, szemléletbeli különbség okán feleségemmel gyakran küzdöttünk, hogy éjszaka van-e a gyereknek helye a szülők között, vagy nincs.
Mint mára beláttam, neki volt igaza. Mondhatom, hogy neki már huszonévesen annyi esze, érzéke volt a gyerekneveléshez, mint nekem 10 évvel később, és nem járok messze az igazságtól. Ugyanakkor azt is tudom, hogy miért nem akartam, hogy az első felsírásra áthozza a Mártont.
Mert hittem abban a szemléletben, ami a természetes szülés kontra császármetszés kapcsán is megosztja a szülőket, hogy igenis van az a csata, amit a gyereknek magának kell megküzdenie. Ha az egy szülőcsatornán való átjutás, akkor az, ha az egy éjszakai ébredés és visszaalvás, akkor az. Amúgy is alapjaiban azt a filozófiát vallom, hogy az út fontosabb, mint maga a cél.

Ez idáig szép, csak most jön a bökkenő. Hogy itt egy oltalmazásra és gondoskodásra vágyó csecsemőről van szó, nem pedig egyfejlett vagy a fejlődése valamelyik fázisában járó személyiségről.
Az, hogy egy csecsemő éjszaka felsír, annak számos oka lehet (külső zaj, tele lévő pelenka, éhség, rossz álom, néhány órás alvási ciklusból adódó ébredés, stb.). Míg a külső tényezőket persze el tudja hárítani egy szülő, ahhoz hogy a csecsemő ismét vissza tudjon aludni, ahhoz meg kell őt nyugtatni, újból álomba kell őt "ringatni". Ehhez sokszor elég a szülő illatának, szívdobogásának érzése.
A lényeg, hogy a sírás egy csecsemőnél sem alapállapot, amit el kell fogadni, el kell tűrni, hanem azt mutatja, hogy valami hiányzik az ő pillanatnyi nyugalmához, amiben egy szülőnek kötelessége segíteni őt. (Kötelessége? Inkább a természet rendjéből adódó ösztönös igénye.) És ebben hibáztam nagyot, hogy egyike voltam azoknak, akik okosabbnak hiszik magukat a természetnél, és ragaszkodnak az elveikhez, hogy igenis küzdje meg magával a csecsemő, hogy ismét el tudjon aludni.

Érdekes módon, ez a másképpgondolkodás később is előjött nálunk.

Márton a háztömbünkben lévő jónevű általános iskolába járt, eleven gyerek volt hál'istennek, néha talán túl eleven is. Ennek tudtuk be a szülői értekezleteken felénk áradó panasztömeget, ami lustaságról, fegyelmezetlenségről, figyelmetlenségről szólt. Semmi különös, átlagos fiúgyerek tele energiával, amit nem feltétlenül 6 x 45 perc karbatett kezekkel, töretlen odafigyeléssel akar kiélni. Ezért irattuk a testneveléstagozatos osztályba, járt úszni, kick-box-ra, kézilabdázott.
Aztán jöttek az extrémebbnél extrémebb történetek az iskoláról, hogy x tanár ezt mondta, y tanár azt csinálta, szülők háborogtak, szervezkedtek. Feleségem is érzékenyebb volt ezekre a történetekre, én igyekeztem nem túldramatizálni a helyzetet, bizonyos voltam abban, hogy Mártont és a többi srácot sem kell félteni. Mivel egyre megdöbbentőbb hírek jutottak vissza hozzánk, feleségemmel sokat beszélgettünk arról, hogy esetleg át kellene vinni a Mártont másik iskolába.
Nem vagyok híve a drasztikus lépéseknek, dilemmáztunk sokat, hogy mi a helyes.
Ha vártunk iskolát, kvázi elismerjük a Mártonnak, hogy amit mi eddig jónak mondtunk, az mégsem az, amivel egyfelől minden későbbi vitában hivatkozási alap lehet neki, másfelől megfosztjuk a szülő tévedhetetlenségébe vetett hitétől. 10 éves volt ekkor, így még a kamaszkor előtt, talán még hitt bennünk, fene tudja.
Ha marad a régi iskolában, és csak a fele igaz annak, amit hallunk, akkor talán helyrehozhatatlan pusztítást okoznak a lelkében, amit mi sosem fogunk megbocsátani magunknak.
Aztán 5. osztályba érve az új osztályfőnök (férfi tornatanár) néhány hónap alatt átsegített bennünket a dilemmán, így december közepén iskolát váltottunk. Nem részletezem, min mentünk keresztül, mindenesetre megdöbbentő, hogy mire nem vetemednek pedagógus végzettségű emberek csak azért, hogy néhány, általuk nehezen kezelhetőnek ítélt gyereket kitúrjanak egy iskolából. Ha már ez, kevésbé hitványabb dolog lett volna az év elején szólni nekünk, hogy vigyük el a Mártont máshová.
Márton nagyon jó új iskolában került, nagyon kedves osztályfőnökkel, korrekt iskolavezetéssel volt dolgunk a felsős évek során.

Azonban valami elkezdődött, felerősödött.
Feleségem bak, nehezen felejt, nehezen bocsát még. Például azt, hogy ő már 2 évvel korábban megmondta, hogy abnormális dolgok mennek az iskolában, de sem én, sem anyósomék nem hallgattunk rá, azzal érveltünk, hogy a Mártont sem kell félteni, ő sem egy mintagyerek. Persze lévén feleségem tanár, ráadásul nagyon jó szemléletű tanár, olyan tanár, aki inkább nevel, mint oktat, adhattam/adhattunk volna nagyobb hitelt is a szavainak. Viszont épp ezt a hitelességet ásta alá a folyamatosan tettenérhető elfogultságával, ami persze megintcsak érthető és elfogadható. Nade hogy legyen így okos az ember?
Persze ma már világosan látom, hogy sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna iskolát váltanunk, és sosem bocsátom meg magamnak, hogy hitetlenkedésemmel és Mártonnal szembeni nem feltétlenül alaptalan gyanúm okán késve hoztuk meg ezt a nem könnyű döntést.
Jópár éve egy közeli rokonom válni készült. Beszélgettünk, meghallgattam az okokat, értettem, mi motiválja. Ugyanakkor egyetlen dologra hívtam fel a figyelmét: ha most elválnak, megismer egy relatíve könnyű megoldást, amivel egy nehéz helyzetbe jutott párkapcsolatot meg lehet oldani. És félő, hogy legközelebb még ennyi sem kell, hogy ismét ehhez az eszközhöz nyúljon. Így voltam én az iskolaváltással is. Most ezért, legközelebb azért. Közben a gyerek egy tanulságot von le: ha hülye a tanár, hülye az iskola, akkor lépni kell.
És innentől kezdve a feleségem állandó lelkiismeretfurdalással küzdve folyamatosan kompenzált. Mindenben a Mártonnak adott igazat, leste minden megjegyzését, kérését.
Persze ezzel nincs baj alapjában véve, és mondhatni remek tanulságul szolgált nekünk a későbbiekre. Ugyan nyílt egy újabb csatatér, ahol férj és feleség, apa és anya állandóan összeakaszkodhat, és okozott álmatlan éjszakákat, de hiszem, hogy mindahhoz a felhőtlen boldogsághoz, amihez Félix hozzájuttatott bennünket, kellett ez is.

Ma voltunk templomban. Az istentisztelet keretében volt egy rövid megemlékezés Félixről. A prédikáció is nekünk, hitünkben és bizodalmunkban megrendült szülőkhöz, hozzátartozókhoz szólt. Értettük, helyretettük, feldolgozzuk.

Az imádságban azt kértem a Jóistentől: ő is lelje annyi örömét Félixben, mint mi, és adja meg neki azt a törődést, gondoskodást, odafigyelést, amit mi megadtunk neki! Lehet, hogy a mi kis angyalkánkra máshol másnak nagyobb szüksége van, és a Jóisten amiatt vette vissza tőlünk, hogy másnak odaadhassa.

Feleségem mondott most este egy szép és elgondolkodtató dolgot.

Ahogy tegnap írtam, alapban úgy érezzük, mintha Félix anyósoméknál lenne, ők vigyáznak rá, és dolgunk végeztével megyünk érte. És hogy ez csupán csak egy rossz álom, amiből jön majd egy boldog ébredés.

Feleségem szerint talán Félix létezése volt az álom, és most visszakerültünk a valóságba. Tény, hogy tudtunk örülni neki, tudtuk megbecsülni azt, ami jutott belőle (ahogy már írtam, sokszor nem láttam ébren hétfőtől péntekig), feleségem igyekezett megadni neki mindent, mikor én nem voltam otthon, illetve igyekeztünk minden lehetséges időt együtt tölteni.

Önző vagyok.

Szeretek egyedül lenni, jól elvagyok a magam gondolataival. Néha vágyom is a magányra, hogy elmenjek a kutyákkal sétálni egyet, vagy hogy feleségem elmenjen a Félixszel ide-oda, bevásárolni, ügyet intézni, a nagymamák valamelyikéhez. Vagy várom, hogy este lefeküdjenek aludni, hogy 1-2 órát a magam lehessek. Hányszor, de hányszor volt, hogy elterveztem, hogy aznap korábban megyek haza, aztán otthon kicsit lazítok egyet egyedül, gondolataimba zárkózva vagy kedvelt időtöltéseim egyikébe feledkezve. Vagy hogy szombat reggel-délelőtt mit fogok csinálni, majd ebédután alszom egyet, délután-este megint csak magammal törődöm.

Aztán hazaértem korábban, mikor megláttam Félix csillogó szemeit, egész másképp alakult minden, hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen gyönyörű szempárnak, érdeklődő tekintetnek, ragaszkodó öleléshez, kedveskedő mosolynak.

És persze a feleségemnek is egészen más terve volt szombatra, vasárnapra egyaránt, 10-ből 9-szer borult minden elképzelésem, együtt mentünk bevásárolni, sétáltunk, kirándultunk, állatkertbe mentünk, nagyszülőkhöz, barátokhoz látogattunk. Élveztük az ajándékot, amit Félix jelentett nekünk. Nem voltak ezek nagy történések, de együtt töltöttük az időt, és ez mindennél többet ért.

Őszintén megmondva, nem is értem, miért reménykedtem, miért terveztem másképp, minthogy együtt leszünk. Rájöhettem volna már rég, hogy hiába tervezek, szeretnék ezt-azt megcsinálni, ezzel-azzal iksz időt eltölteni, úgysem én határozom meg, hogy mivel fog eltelni a nap. Érthetetlen, hogy miért ábrándoztam agglegény életmódra jellemző szabad időbeosztásról, mikor minden gondolatomat a családom töltötte ki, így amikor lehetőségem volt, velük voltam, együtt mentünk mindenhová, együtt csináltunk mindent.

És most egy fotó a mi kis angyalkánkról:

Majd még jövök fotókkal, és mesélek róla, milyen volt Félix valójában.

Igen, úton.

Nem tudom, hová tartunk, nem tudom, mennyi van még hátra, de haladunk.

Magamon ezt talán ott veszem észre, hogy - erről talán már írtam - Félix elvesztése utáni napokban ugyanúgy beszéltem hozzá, nevetgéltem vele, mint előtte. Olyan volt, mintha ott lett volna velem, mikor ránéztem egy-egy róla készült képre. Jórészt a hitetlenkedés táplálhatta ezt a viselkedést, amivel elfedni igyekeztem a megváltoztathatatlant, miszerint Félix most is itt van, csak éppen a szobájában vagy a mamája mellett alszik.

Aztán csütörtök este feleségem a barátnőihez ment el (először mozdult ki otthonról egyedül augusztus 5. óta), nagyobbik fiam még dolgozott, így majdnem éjfélig egyedül voltam otthon. Azt hittem, hogy hasonlóképp fogok viseltetni Félix iránt, de a kedveskedés, nevetgélés helyett inkább a atyai szigor hangján szóltam hozzá, miszerint elég ebből, kipróbáltuk milyen nélküle, nem jó, jöjjön haza. Hiszen már nyaralásból is sok a 2 hét, nemhogy egy szerettünk hiányából. Különösen, ha egy ártatlan, a gondoskodásunkra, szeretetünkre szoruló gyermekről van szó.

Tisztában vagyok vele, hogy amit most érzek, amin most átmegyek, az a Kübler-Ross-féle tagadás-düh-alkudozás-depresszió-belenyugvás folyamatán belül leginkább a düh fázisa.

Persze azt is világosan látom, hogy a fenti 5 érzés egyszerre van jelen az életünkben.

Tagadás: Hitetlekedünk, hogy ez biztosan nem történt meg, ez biztosan csak egy rossz álom, Félix anyósoméknál van, mindjárt megyünk érte.

Düh: Harag tölti meg a szívünk, haragszunk a Jóistenre, hogy elvette tőlünk azt, aki annyit adott nekünk, annyi büszkeséggel töltötte el a szívünket, annyi máskor vitába torkoló helyzetben intett bennünket békességre már csak a jelenlétével is.

Alkudozás: Gyenge pillanataimban a "bármit, akár az életemet odaadnám azért, hogy a mamája visszakapja a Félixet" kijelentésre ragadtatom magam - aztán hamar rájövök, hogy nem vagyok méltó cserealap.

Depresszió: Igen, van hogy megyünk vásárolni, ügyet intézni, és ugyan kézenfogva, de semmitmondó arckifejezéssel baktatunk egymás mellett némán. Talán ez, hisz a depresszió egyik lényeges eleme, hogy azt az egyén nem fedezi fel magán, azt a környezetnek kell felismernie.

Belenyugvás: Na ez az, ami szerintem sosem fog bekövetkezni. Bizonyos, hogy hamarosan rá fogunk lelni egy újfajta nyugalmi állapotra, egy újfajta harmóniára, amit talán egy harmadik gyermek fog elhozni nekünk, de hogy a szívünkben mindig ott lesz a begyógyíthatatlan seb, abban egészen bizonyos vagyok. Életünk végéig Félix emléke fogja átszőni az összes családi ünnepet, soha nem fogjuk megérteni, hogy a Jóistennek miért kellett őt elvenni tőlünk.

A napokban többször előkerült egy kérdés: "Mit kellene másképp csinálni?"

Nem augusztus 5-én, nem Félix ájulása, illetve az ő egészsége érdekében, hanem úgy a fogantatása óta eltelt 3,5 évben.

Talán önhittnek tűnik, de semmit sem csinálnánk másképp!

Boldogok voltunk a terhesség minden napján, minden pillanatában. Ahogy írtam már, feleségem könnyen átvészelte a terhesség negatív velejáróit, emellett számos pozitív változást is együttjárt az áldott állapotával: allergiája nem jött ki, haja, bőre megszépült (szerintem előtte is szép volt, de őszerinte kevesebb utómunkát igényelt, vagyis jobb volt az "alapanyag").

Félix világrajövetele simán ment, ugyan besárgult, de 5 nap után itthon voltak.

Pontosan 2 hónapos volt, amikor fotókon is megörökítettem, ahogy a mamáját másolva próbál artikulálni, mikor felolvasta neki Zelk Zoltán: A három nyúl című versét. Ezzel nem a kivételességét szeretném igazolni, hanem azt a törődést, odafigyelést, foglalkozást, amit megkapott a mamájától, illetve mindenkitől, aki körülvette őt.

Szépen fejlődött, csupa móka és kacagás volt az élete, illetve az élet ővele. Egyelten alkalommal volt lázas, mandulagyulladása volt, ami visszavetette a jókedvét egészen 1 napon át.

Őszintén belegondolva azt kell mondjam, fokozhatatlan volt a boldogságunk, amit az elmúlt 3-3,5 évben megéltünk. Persze voltak nehézségeink, munkahelyi, anyagi eredetűek, de alapjában véve mindenen felül tudtunk emelkedni, és élveztünk minden együtt töltött időt.

Így hát őszintén mondhatom: semmit nem bántunk meg, amit ezalatt tettünk, ami ezalatt történt velünk, most is mindent pontosan ugyanúgy csinálnánk. Nyilván ezért is nehéz, pontosabban mai fejjel lehetetlen a belenyugvás.

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Tegnap eltemettük a mi kis angyalkánkat.

Lelkészünkhöz múlt pénteken tudtunk elmenni, féltünk így is, hogy a kikezdett és megrendült hitünket félreérti. Nem értette félre. A Radnóti-versre is ő talált rá, nagyon szépen írja le a leírhatatlant: Félix és a mamája kapcsolatát. Hiszen a tavaly októberi és a mostani rosszullétekor is az ő karjaiban, vagyis a lehető legjobb helyen volt.

Apám mellé temettük. Oda, ahová rendszeresen kimentünk vele, segített gondozni a virágokat, rendben tartani a sírt.

Hihetetlen, hogy ez most már az ő nyughelye is!!! Annyira összeegyeztethetetlen egy kisgyermekkel a halál, az elmúlás!!! Pedig apám sírjához a 60-as évekbeli gyereksírok mellett vezet az út, kisebb-nagyobb gyerekként rendszeresen szembesültem ezzel a paradox helyzettel.

Voltunk kint tegnap este is, ma is. Mindig reménykedünk, hogy úgy látjuk viszont a sírt, ahogy azt láttuk az elmúlt 30 évben, és rádöbbenünk, hogy ez csak egy rossz álom.

Ténfergünk azóta is.

Keressük a helyünket, keressük a pillanatnyi megnyugvás lehetőségét. Minden nap nekiindulunk a városnak, intézünk ezt-azt, de időről időre a legváratlanabb helyeken törnek felszínre az érzelmeink. Persze ez nem szégyen, csak igyekszünk nem zavart kelteni, főképp nem szánalmat. De muszáj mennünk, muszáj kimozdulnunk otthonról!

Feleségemmel másképp éljük meg az otthonlétet. Mivel ő minden idejét Félixszel töltötte, többségében otthon a házban, a kertben, ő egyelőre érthető módon sokkal inkább küzd a rátörő emlékekkel.

Persze nekem sem kevésbé kötődik az otthonunkhoz az ő emléke, de az én heti ritmusomban már hozzászoktam, hogy az idő nagyrészében meg kell elégedjek azzal a boldog tudattal, hogy Félix és az ő mamája ugyan tőlem távol, de boldogan, a papát minden nap hazavárják. Csodálatos harmóniát tudott teremteni a feleségem még így is a Félixnek, ha pár napig nem is láttam ébren, a szombati közös ébredéskor olyan volt, úgy viselkedett velem, mintha előző napot is együtt töltöttük volna.

Nekem annyival másabb most otthon lenni, hogy én mindenhol ott érzem őt, sokszor beszélek hozzá, terelgetem, mintha épp ott lenne mellettem. Sokat mosolygok ilyenkor, valamelyest megnyugtató érzés becsapni magam.

Egyik reggel kérdezte a feleségem, hogy álmodtam-e. Némi könnyed nyugtatóval alszunk Félix elvesztése óta, ami arra jó, hogy végig tudjuk aludni az éjszakát. "Rémlik, hogy álmodtam valamit, de nem tudom felidézni" - feleltem. "Biztos a Félixről álmodtál, mert nevetgéltél álmodban." És ekkor beugrott, hogy valóban így volt, különösen hogy este sokat mosolyogtam, sokat beszéltem hozzá, mikor a képeit nézegettem.

Azóta sem szoktam le erről, és viszonylagos, pillanatnyi nyugalmat ad, hogy együtt vagyunk.

Nem tudom, milyen utat kell még bejárnunk. Azt sem tudom, hol tartunk.

Az bizonyos, hogy megnyugvás, a belenyugvás sosem fog eljönni, de a saját érdekünkben, illetve Márton miatt is mihamarabb rá kell találnunk egy új nyugalmi helyzetre.

Nincs kétségem afelől, hogy ez sikerülni fog.

Mert talán segít, hogy beszélhetek róla.

Nagyon másként kezeljük a feleségemmel ezt a tragédiát. Ő magába fordul, élénken zsong benne Félix minden megnyilvánulása, minden mondata, minden mozdulata.

Nekem kevesebb jutott belőle, és hát soha semmilyen kapcsolat nem mérhető egy anya-fia kapcsolathoz.

Én kibeszélem a fájdalmamat, az első 3 napon talán 50 baráttal, közeli ismerőssel beszéltem telefonon 5-10 perctől akár 1-1,5 órát.

Fogalmam sincs egy blog formai követelményeiről, tudom azt is, hogy az eddigi bejegyzések inkább informálisak voltak, az emóciók egyelőre a háttérben maradtak. Ennek talán az is az oka, hogy ilyenkor az emberben gyorsabban kavarognak az érzések, mint ahogy azokat le tudja írni. Mesélni, történéseket felidézni könnyebb, hisz azok beivódótt dolgok, azt százszor-ezerszer átgondolta, elmesélte már az ember.

De talán ez is inkább azért van, hogy addig is tereljem a figyelmem a fájdalomról, az ürességérzésről.

Ahogy írtam, feleségemmel nagyon egy hullámhosszon voltunk, mély és őszinte szerelmet éreztünk egymás iránt.

A terhesség minden pillanata csodálatosan telt, feleségem nagyon strammul viselte a szerencsés módon viszonylag ritka kellemetlen együttjárókat, reggeli rosszulléteket. Soha nem láttam olyan szépnek őt, mint amikor rámmosolygott, büszkén mutatva a kerekedő pocakját. Nyilván mindenkinek megvan az ilyen beállás, mikor profilból fényképezik le a boldog kismamát.

Aztán '91 márciusában megszületett Márton fiúnk.

Hatalmas öröm, hatalmas boldogság, hatalmas felelősség.

3-4 hónapig anyósoméknál laktunk, rengeteget segítettek, nagyon sokat tanultunk tőlük. Aztán a nyáron albérletbe költözhettünk, praktikus módon anyósomék lépcsőházában, 2 szinttel fölöttük.

Élveztük az önállóság kínálta szabadságot, élveztük Márton fejlődését. Hál'istennek soha semmilyen gond nem volt vele, a tanácsadáson mindig feszítettünk a büszkeségtől, mikor agyon dícsértek bennünket.

Azonban mégsem volt minden felhőtlen.

Alapvető szemléletbeli különbség volt közöttünk a gyereknevelésben. A feleségem, mint édesanya, nehezen viselte a Márton sírását, szerette volna éjszaka áthozni közénk, hogy mihamarabb megnyugodjon, és visszaaludjon.

Én bezzeg a poroszos, ridegtartásos nevelés híveként nem engedtem, hogy megtegye, maximum annyit, hogy átmenjen hozzá, és megpróbálja visszaaltatni a helyén, illetve jópárszor én is próbálkoztam ezzel, inkább sikertelenül.

Én marha, óóó én marha!

Ahogy írtam, közel 3 év ismeretség után született meg 1991 tavaszán Márton fiúnk.

Kamaszként 3 hétnél tovább egyetlen kapcsolatom sem tartott, ugyan mindig kerestem az igazit, de mindig adtam esélyt a nyilvánvalóan nemigaziaknak is. Aztán '89 augusztusa elején összesodort bennünket a sors, ugyanabban a városrészben lakva ugyanazon a buszon utaztunk haza. Némi keresés után megtaláltuk egymást, de abban a tudatban, hogy a feleségem szeptember elejétől az ország másik végében megkezdi egyetemi tanulmányait, sok esélyt igazából nem adtunk a kapcsolatnak.

Józanságunk igazolásaként sok randit úgy beszéltünk meg, mint utolsó találkozó, hiszen nem volna ésszerű belemélyedni egy olyan kapcsolatba, ami a gyakorlatban nemigen tartható fenn. Egész jól telt így az augusztus, aztán egyszercsak rájöttünk, hogy mit bánjuk mi, hogy hétfőtől péntekig 300 km választ el bennünket egymástól, ha utána mienk a hétvége.

Én ugyan még gimnazista voltam (igen, eszerint feleségem 1 évvel idősebb nálam), de úgy alakult az órarendje, hogy csütörtök esténként haza tudott jönni, minden csütörtök este 23:25-kor mentem elé az akkor hazaérő személyvonathoz.

Nekem ugyan szombatonként is volt tanítás, de így a mienk volt a péntek este és a szombat délután/este, hogy aztán minden vasárnap a 13:45-ös vonatnál ismét fájó, ideiglenes búcsút vegyünk egymástól.

Szerelmesek voltunk.

A tavaszi félévet aztán az akkor már végóráját élő NDK-ban töltötte, közben csak a tavaszi szünetben, illetve a ballagásomra tudott hazajönni. Döbbenetes érzés volt, mikor 2 hónap után hazajött, igazából nem is tudtam, hogy öleljem, hogy csókoljam. De nem a hevesség miatt, hanem mert igazából el sem hittem, hogy ismét itthon van.

Aztán sikeres felvételi után én Budapestre kerültem, így a közöttünk lévő távolság majdnem a felére csökkent. Onnantól persze nemigen jöttünk haza, vagy az ő albérletében, vagy az én kollégiumomban töltöttük a hétvégét.

Aztán mikor az ősz elején kiderült, hogy babát vár, igazából egy pillanatig sem hezitáltunk. Tudtuk, hogy ez a Jóisten akarata, nekünk nincs jogunk, lehetőségünk felülbírálni azt.

Megkértem a kezét, igent mondott.

Szülők sokkolva, de a helyzetet józanul felmérve, néhány óra után már az előttünk álló feladatokkal foglalatoskodott mindenki, rengetes segítséget kaptunk tőlük is, távolabbi rokonoktól, barátoktól is.

Egy vidéki nagyváros melletti csendes faluban élünk immár 7 éve. Élvezzük a nyugalmat, szeretünk itt élni. Vannak persze infrastruktúrális hátrányok, talán mi sem tettünk meg mindent, hogy mihamarabb befogadjanak bennünket, de a közvetlen szomszédokkal nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Kedvesek, odafigyelünk egymásra.

Harmincas éveink végén járunk, feleségemmel novemberben leszünk húszéves házasok.

Kamaszszerelem volt a mienk, aminek a gyümölcse Márton, aki most 19 éves. Főiskolára jár Budapestre, eddig kollégiumban lakott, most keres néhány társával közösen keres albérletet. Jól elvan Pesten, a tanulmányait intézi becsülettel, élvezi az önállóságot.

Feleségem tanár, német nyelvet tanít középiskolában. A 2007-es tanév végéig 10 éve tanított ugyanabban a gimnáziumban, amit akkor az üzemeltető felszámolt, bezárt. Ez nagyon sajnálatos volt, egyfelől az iskola örvendett jó hírnévnek, megbecsülésnek, másfelől a magas sznívonalú oktatás mellett remek szellemű nevelőmunkát is végzett az iskola tanári-nevelői kara. Ezt a szellemiséget, összetartást mutatja az is, hogy a mai napig kéthavonta összejár a kollégák többsége egy közös vacsorára.

Jómagam műszaki végzettségű vagyok, 10 évig tervezőként dolgoztam egy húszfős cégnél a lakóhelyemen, 4 éve egy gyerekkori barátom invitálására egy budapesti IT-multinál kezdtem el dolgozni, mint az értékesítést támogató backoffice-munkatárs. Imádom a számokat, statisztikákat, adatbázisokat, talán az eszem, látásom is megvan hozzá, hogy egy nagy, átláthatatlannak tűnő adattömegben összefüggéseket fedezzek fel, illetve lelkesedésem, szorgalmam, kitartásom, hogy ezeket ki is emeljem, meg is mutassam a kollégáknak.

Így az elmúlt 4 évben naponta ingáztam Budapest és az otthonunk között, reggelente 3:45-kor keltem (bevallom, gyakran snooze-oltam 4:15-ig), kb. 70 perc volt az út, így legtöbbször 6 órakor már az irodában voltam. Sajnos nem voltam annyira korrekt a családommal szemben, hogy legkésőbb 4-5 között minden nap elinduljak haza, sokszor 7-8 között indultam csak el. A sors fintora, hogy július elején közölték, hogy kinti döntés eredményeképp megszüntetik a pozícióm, így köszönik a korrekt hozzáállásom, lelkesedésem, lojalitásom, de nem tudnak hasonló pozíciót felajánlani. A döntést elfogadtam, még inkább megkönnyebbüléssel is fogadtam, hisz így kézenfekvő esély mutatkozik arra, hogy az otthonomhoz közelebb találjak munkát.

Persze maga az ingázás nem okozott gondot, remekül ki tudtam használni gondolatrendezésre, úgymond 'mind management'-re ezt a napi átlagban 2,5 órát, illetve a kihangosító komfortját élvezve hazafelé vagy a feleségemmel vagy egyik-másik barátommal beszélgettem végig az utat.

Anyósom és apósom néhány éve nyugdíjasok mindketten, minden idejüket a hétvégi házuk csinosítására fordítják. Ahogy az ilyenkor szokott lenni, soha nem voltak még ennyire elfoglaltak, mint most, nyugdíjas éveik alatt. Mindig úgy érzik, máris lemaradásban vannak mindennel. Mi persze igyekszünk lassítani őket, hogy élvezzék is ezeket az éveket, ne csak végigrohanják, de hát nehéz egy gyereknek megváltoztatni a szüleit. Persze a nagy rohanásukban mindig lehet rájuk számítani, bármikor szükség van segítségre a ház körül vagy a Félixre vigyázni, segítenek szó nélkül, tényleg soha rosszabb anyós-apóst senkinek.

Anyám 32 éve él egyedül, apám 2 év betegeskedés után 1978-ban agydaganatban meghalt. Ketten maradtunk (van ugyan egy féltestvérem apám első házasságából, most már túl az ötvenen, de ő az édesanyjával élt Budapesten, amolyan távoli nagybácsiként toppant be hozzánk időről időre váratlanul, együtt sosem éltünk, igazi testvérem így nem tudott lenni), de anyám mindent megtett, hogy apám helyett apám legyen, nagyon jó helyen taníttatott, terelte az utamat tisztességgel. Komoly támasza volt anyámnak 3 lánytestvére és családjaik, akikkel ma is napi, igen szoros kapcsolatot ápol.

Ugyan mikor elsőéves egyetemistaként közöltem vele, hogy nősülök és nagymama lesz, rombadőlni látszott minden igyekezete, amivel engem a tisztességes életre nevelt. Persze idő neki is igazolta, hogy ha korainak is tűnt az elhatározás, megálltuk a helyünket fiatal házasokként és fiatal szülőkként.

A szűk családhoz tartozik még a sógornőm, aki szintén Budapesten él, harmincas évei közepén jár, tavaly ment férjhez, és 1 hét múlva várják az első gyermeküket.

Egyelőre nem tudjuk, mi történt a mi kis angyalkánkkal.

A mentőtiszt a tünetek (előtte szokatlan, talán fájdalmas sírás néhány másodpercig, majd eszméletvesztés) hirtelen szívhalálra gyanakodott.

Tavaly októberben, 2 nappal a 2. születésnapja előtt már elájult.

Anyósomékhoz mentek a feleségemmel, dél körül értek oda, a legutolsó lépcsőfoknál érezte a feleségem, hogy elengedi magát, anyósom látta szemből, hogy fennakadnak a szemei. Gyorsan berohantak vele a lakásba, pulzus rendben volt, hívták a mentőt, 1 perc után sikerült legalább a pihegő légzést produkálnia.

A mentők 5 perc alatt ott voltak, átvették a szokatlanul sírdogáló kisfiam, feleségemmel együtt bevitték őket a kórházba.

A kórházba érkezéskor beállt nála egy görcs, ami miatt adtak neki egy görcsoldót, nyugtatót. Mondták, hogy emiatt most biztosan 3-4 órát aludni fog.

Apósom hívott telefonon, hogy a Félix elájult, bent van a kórházban, most vizsgálják. A munkahelyem nem volt közel az otthonunkhoz, de ilyen hosszúnak még sosem tűnt az út.

Mikor odaértem, még aludt. Aztán hamarosan felébredt, nagyob bágyadtan konstatlálta, hogy kik vannak körülötte, de rögtön vissza is aludt.

Az orvosok felkészítettek bennünket arra, hogy ha majd felébred, meglehetősen bágyadt lesz, de ne ijedjünk meg, ez a nyugtató hatása. Ehhez képest 5 óra alvás után úgy ébredt, mintha mi sem történt volna, ő már indulna is haza.

Persze erről szó sem lehetett, a következő 2 napban számos kivizsgálás várt rá. EEG, kardiológia, szemvizsgálat. Hál'istennek minden tünete negatív lett.

A születésnapján úgy engedtek bennünket haza, hogy semmiféle szervi problémát nem találtak, de a megnyugtatásunkra javasolják egy MRI-vizsgálat elvégzését is, ami mindenféle szervi problémát megmutat. Igaz, mivel kisgyermekről van szó, csak altatással tudják biztosítani, hogy közben ne mozogjon, aminek megvan a maga kockázata, de volt időnk eldönteni, hogy vállaljuk-e a vizsgálatot.

Eleinte hezitálás nélkül a vizsgálat mellett voltunk, aztán 1 héttel az MRI időpontja előtt elkezdtünk vacillálni, de végül a tisztánlátás, illetve a későbbi esetleges rizikók megismerése okán vállaltuk. Lényegében negatív eredményt hozott, semmilyen szervi rendellenességet, nem mutatott ki. A homloki részen ugyan volt néhány ischemia-s pont, de ezekről elmondták, hogy ugyan vérellátási elégtelenség miatt kialakult elhalt agyi területek, ami talán a születésekor történhetett, ha nehezen jött világra (megküzdött ugyan a lelkem, de egyébként nem volt semmi gond). Emberek ezrei élnek ilyen pontokkal, gócokkal a fejükben, de semmi zavart, gondot, veszélyt nem jelentenek ezek.

Fentiek alapján is mondta a mentőtiszt, hogy ő nem feltétlenül lát összefüggést a tavaly őszi ájulás és a most történtek között, de a végső szót ezügyben természetesen a pathológiai vizsgálat mondja majd ki.

Míg én a telefonokat intéztem, feleségem betakargatta, kedvenc játékait odatette a Félix mellé.

Közben a szüleink odaértek, sírva simogatták, búcsúztak a Félixtől. Apósom kemény ember, érzelmet nem sokszor mutat, sírni még sosem láttam - e percig.

Márton közben telefonált, hogy már leszállt a buszról, jön fel. Rohantam elé kocsival. Szerencsére még nem ért ki hozzánk a temetkezési vállalat autója.

Elmondani nem tudom, micsoda fájdalommal ültük/álltuk/térdeltük körbe a kicsi fiúnk ágyát, nyilván fel sem fogtuk még, hogy mekkora tragédia érte bennünket.

Aztán megjöttek érte, szó nélkül, udvariasan végezték a dolgukat. Adtak lehetőséget, hogy mindenki egyenként elbúcsúzzon tőle, még azután is, hogy egy fehér lepedőben beletették a szállítókoporsóba. Cumiját, zsiráfját mellé tettük, hogy ne legyen egyedül az úton.

Lekísértem őket, a lépcsőkön lefelé végig simogattam a kicsit buksiját, majd még az autóban is lehetőségem volt erre, de aztán muszáj volt útjára engednem őt.

Félix fiam kicsi szíve megszűnt dobogni. Október 30-án lett volna 3 éves.

Egész nap egy kicsit nyűgősebb volt a szokásosnál, talán érezte a közelgő hidegfrontot, ebéd után nem aludt, este fáradt volt már.

A mamája kezében korábban nem szokott módon felsírt, egyből odasiettem én is, próbáltam segíteni, hogy átveszem a feleségemtől, megpróbálom elterelni a figyelmét, de ő nem adta át azzal, hogy ez nem egy szokásos sírás, valami gond lehet. A következő pillanatban fennakadtak a szemei, teste elernyedt, egyértelmű volt, hogy nagy a baj.

Hívtuk a mentőket, ők közben telefonon segítettek, hogy mit csináljunk. Fejét kicsit hátraszegni, mellkasát 2 centire ütemesen benyomni: 1-2-3-4-5, ugyanezt ismételni 4-5 alkalommal, utána kétszer befújni a levegőt. Első 1-2 alkalommal jött fel kicsi hányás, azt a feleségem igyekezett kitörölni a szájából, majd ismét a szívmasszázs.

A mentők 12 perc alatt értek ki, egyből monitorra tették, látszott hogy nagyon tudják a dolgukat. Félix karján már nem találtak eret, de mondtuk, hogy a nyakán baloldalt van egy komoly vénája, oda kötötték be az infúziót. Több mint 1 órán át próbálták újraéleszteni, újra működésre bírni a szívét, de nem sikerült.

Utólag elmondta a mentőtiszt, hogy kiérkezésükkor már teljesen tágak voltak a pupillák, ami arra utal, hogy semmiféle agyi tevékenység nem volt, ami 4-5 perc után már beláthatatlan és visszafordíthatatlan követkeményekkel szokott járni.

Iszonyatos érzés volt az a tehetetlenség, amit a közel másfél óra alatt éreztünk. Azonnal láttuk, hogy nagyon nagy a baj, tudtuk is, hogy mit kell csinálni, mikor kiértek a mentők ők is megnyugtattak bennünket, hogy mindent jól csináltunk addig, igazából ők is csak néhány gyógyszerrel többek nálunk, amik adnak egy hirtelen lökést a szívnek, de elmondásuk, illetve a monitoron látottak szerint ezek sem segítettek semmit sem.

A mentőtiszt ezután elmondta, hogy ők már szóltak az ügyeletes orvosnak, ő már elindult, megírja a szükséges papírokat, és elmondja a továbbiakat. De ők addig is itt maradnak, megvárják az orvost.

Egy hölgy jött ki, 3 perc alatt végzett, elmondta hogy most szólnunk kell egy cégnek, aki kijön a Félixért, és beviszi a kórházba. Nevet nem mondhat mégcsak felsorolásszerűen sem, nagynehezen rájöttem, hogy temetkezés címszó alatt találok ilyet, egyiket felhívtam, 30-40 percet mondtak.

Közben hívtam anyósomékat, anyámat, hogy mi történt, egyből indultak.

Aztán hívtam a nagyobbik fiam (Márton, 19 éves), aki éppen nyári munkán van, délutános műszakban este 10-kor végzett, épp hazafelé tartott a buszon. Szóltam neki, hogy lemegyek elé, nem akartam kitenni annak, hogy egy halottas autó elmenjen mellette, vagy netán a ház előtt lássa meg, mikor hazaér.